Mindig is akartam írni egy kritikát az RTL Club saját sorozatáról, amely a Mi kis falunk címmel kerül adásba. Ennek több oka van, az egyik az, hogy a sorozatot elsőre erotikus jelenetekkel hirdették be, amelyben a helyi pap is szerepelt, a második az, hogy szeretett főszerkesztőnk a túlzóan erotikus jellegű és félreérthető mondatokat hajlamos kihúzni a szövegeimből, amely eljárás ebben az esetben már felvetné a humorérzék hiányának gyanúját. A harmadik ok, hogy a fent említett erotikus jelenetekben nők szerepelnek, ami manapság sajnos már nem alap (hogy egy klasszikust idézzek).
Viszont határozottan akadályozta a kritikaírás folyamatát, hogy az első epizódmegtekintés alkalmával húsz másodperc múlva olyan heves vágyam támadt a csatornaváltásra, hogy egy ilyen vágyat minden más kontextusban túlzónak, már-már zaklatónak kellene minősítenem. Van abban valami drámai, amikor az ember valami ismeretterjesztő csatornán a szurikáták magánéletét nézi inkább, mint bizonyos, a kultúrával ilyetén formán határozottan diszkompatibilis, de nagyon is természetes emberi testrészek undorító, nézettségnővelő kereskedelmi televíziós felhasználását. Ez a projekt is elhalt volna, mint annyi más, ha nem értesülök róla valahol, hogy a „Erotikus táncot lejtett Gyurinak Erika unokatestvére”. Miután ez a mondat biztos nem a Szabó család (csak idősebbek számára) előző részének összefoglalójából van, rákattintottam.

Kép forrása

És máris az én kis falumban találtam magam…
De azonnal behunytam a szemem. Stanislaw Lem nyomán ifjú korunkban azzal szórakoztunk, hogy kitalált szerzők, kitalált műveiről írtunk kritikát és próbáltuk azokat elhelyezni viccből valamelyik irodalmi hetilapban. Végtelen naivitásunkban nem tudtuk, hogy ez egy bevált újságírói módszer, nem kell ahhoz megnézni egy szovjet színdarabot, hogy a kritikus tudja, az milyen kiváló és a színészek brillíroznak benne, a vendég szovjet rendező pedig Sztanyiszlavszkij csodás követője. Ezen a módszeren már én nem tudok újítani, ha csak azt nem, hogy előre bejelentem, hogy nem voltam képes hanggal tíz másodpercnél többet végignézni ebből a szemétből. És ha igen, akkor sem vallom be, mert szégyellem. Tavasz van, úgyhogy azt azért elismerem, hogy az erotikus jelenetek kedvéért azért fel tudtam áldozni magam. Különösen azért és azért többször is, amelyben Erdélyi Tímea szerepel, aki a Barátok közt Tildája volt 2000 és 2002 között. Ez utóbbi információ számomra nem mond semmit. Remélem, a Könyvkultúra Magazin olvasóink sem.
Erdélyi Tímea kétségtelenül gyönyörű, de sikerült egy olyan helyzetbe beleaplikálni, ami egy hetvenes években készült, úgynevezett „történetes” pornófilm nyitójeleneteként is inkább egy silány paródiakísérletnek minősülne. Ezekben a metoo-s időkben az ember várna valami fejlődést abban, hogy a kereskedelmi televíziókban a színésznőket ezután szofisztikáltabban alázzák majd meg, de erre a szegmensre soha nem voltak érvényesek az alapvető emberi jogok és nem is tervezik bevezetni őket. Ahogy az ízlést sem.
A háromnegyed életemet falvakban töltöttem, autentikus városi hülye értelmiséginek számítottam egy csomó vidéki krimóban, úgyhogy kijelenthetem a sorozat készítői pont annyit tudnak a magyar faluról, mint a vígjátékkészítésről. A helyi alkeszek (ez egy hivatási rend egyébként) sokkal többet tudnak a városi értelmiségeikről és egyéb furcsa kreatúrákról, mint fordítva.

Kép forrása

A jelenet
Három láthatósági mellényt viselő alak, a reverendás plébános, meg néhány egyéb vendég gyűrűjében ül egy enyhén debilnek látszó „férfi”. Mindenki más is, aki férfi (vagy annak látszik), debilnek túnik, Egy nő alkalmi ruhában támasztja háttal a pultot. Szigorú arccal néz.
Ekkor az bejön egy két számmal nagyobb sárga akciós fürdőköpenyben (onnan tudom, hogy nekem is ilyen van, csak bézs) kezében egy cédével. Csak úgy mellékesen megjegyzem: Emberek! A cédé is dead!
ExTilda felmászik az asztalra, a kocsmaasztalra. Itt csúszunk át a tudományos fantasztikum és a patriarchális fantasztikum férfisovén világába. Saját szomorú tapasztalatomból is tudom, hogy ezeken a kocsmaasztalokon, a fizika törvényei következtében, csak akkor lehet így táncolni, ha le vannak csavarozva. A valóságban hárman fogtuk az asztalt és a lány kétszer a Józsi kezére lépett, majd rám esett. Sajnos az ijedségtől mindketten kijózanodtunk (a Józsi meg a fájdalomtól), úgyhogy kezdhettük előröl az egészet. És a lányt felkérni a produkcióra is elég bonyodalmas volt.
Szóval egy vidéki kocsmában ilyesmi nem szokott spontán és főleg józanon megtörténni. Miután a hangot még nem mertem felkapcsolni, a kontextus nem teljesen világos, csak az, hogy ez valamiféle legénybúcsú talán, amit erősít, hogy a legizgalmasabb résznél beesik egy rakás egyenpólós lány meg néni, amelyek közül az egyiknek tiara van a fején.
Az arckifejezéséből ítélve nehezményezi, hogy egy gyönyörű fehérneműs nő ül a vőlegénye ölében.
 
Kép forrása

A tanulság
Megnéztem az exTilda karakterét más jelenetekben. Nekem úgy tűnt, hogy nem sok köze van az akkori játékával hozott karakternek az asztalontáncolós jelenetben mutatotthoz. Nagyon jól és profin csinálja meg, játssza el, hozza le, keresem a megfelelő kifejezést, de nekem a megaláztatás üt át az egészen. Az, hogy egy elvileg „A” kategóriás színpadi színésznőt, aki kifejezetten tehetségesnek tűnik, rá lehet erre venni az nem normális. Akár az anyagi kényszer, akár a „művészi” közeg, akár a karriervágy, akár bármi más viszi erre rá, az egész akkor is undorító.
A nőkkel szembeni erőszak és a nők megalázása, amely büntetlen marad, sőt művészi álcája miatt még menő is, beköltözött a kereskedelmi televíziózás, filmgyártás és modern színház világába. A sorozatok torz karakterei és a beteg szituációk, amelyekbe helyezik őket olyan embertelenséget mutatnak be, amelyet a mindennapok nem sugallnak a normális embernek.
A magyar vidék, az egykori magyar parasztság, általában a vidéki emberek, sőt általában az „egyszerű” emberek iránti eszelős belpesti megvetés egy régi, de hasonló példája jut eszembe. Fekete István egyik könyvében, talán a két rendszerben is „indexen” lévő Zsellérekben írja le, hogy egy pesti színház szórakoztató darabjában hogyan ábrázolják a magyar parasztot. Minden városi örök szégyene, hogy a „paraszt” kifejezés egyáltalán szitokszóvá válhatott. A harmincas évek városi népszórakoztatóinak és kereskedelmi televíziós utódaiknak beteg emberképe ugyanolyan. Emberi normák nélküli buta veszteseknek ábrázolják azokat az embereket, akiket nem értenek meg. Az igaz, hogy az elmúlt évszázad a parasztság utódaiból is szerencsétlen és örömtelen senkiket próbált csinálni, mindig nagyon okos városi őrültek ideológiái és elméletei alapján. De a magyar vidék nem tudott annyira tönkremenni, hogy megfeleljen a modern médiaelit szégyentelenségének. Ez a sorozat nem szórakoztatás, hanem arculcsapás. Az ember, a nő, a férfi, a vidék, a normalitás arculcsapása. Annak idején A rém rendes család című valamit úgy néztem, hogy fel sem merült bennem, ez az amerikai tévés elit véleménye a saját nézőiről. Pedig az volt és még büszkék is voltak rá. Mi legalább ne legyünk.
Ezt az írást eredetileg viccesnek szántam volna, április elseje alkalmából. De ahogy elkezdtem a jeleneteket megnézni, amelyek még a „legviccesebb jelenetek” címszó alatt is csak olyan förmedvényeket tartalmaztak, amelyek leírására csak a szándékosan rosszízű kultúragyalázás, nézőgyalázás, embergyalázás, nőgyalázás kifejezések alkalmasak, úgy éreztem inkább a vitriolhoz kell visszanyúlnom. Mert a kénsavas billentyűzet elég idétlenül hangzik.
Azt gondolhatnánk, hogy nincs következménye annak, hogy ilyesmiket néznek az emberek. Pedig van. Még a végén elhiszik, hogy tényleg ilyenek.