A modern és a posztmodern kulturálatlanságban emberképünk formálása átköltözött a mindennapok tapasztalatából és a könyvekből a film és a televízió tartalomgyártóinak világába.
Ideje lenne azt a kellemetlen mellékkörülményt végre figyelembe venni, hogy ez utóbbi két helyen futóbolondok, ámokfutóbolondok és világhatalomra törő elmebetegek dolgoznak általában. Ez a szomorú következtetés egy romantikus komédia (a továbbiakban romkom) megtekintése közben merült fel bennem újólag, pedig csak akkor szokott, ha tíz másodpercnél többet kényszerülök kereskedelmi tévét nézni…

Kép forrása

Korrekten és inkorrekten
Romkomot az ember azért néz, hogy eleget tegyen az elméjében tobzódó regressziós vágynak és visszarepítse magát abba az életkorba amikor még azt hitte, hogy létezik igaz, mindent megváltoztató szerelem és az minden májusban ismételten megtörténik vele a szőke, vörös, barna (perverzeknek plusz albínó-hidrogénszőke) nőtársaság permutálódása (variálása, kombinálása) közben. A nők nyilván a szőke herceget várják ugyanebből az okból, náluk gondolom a ló színe permutálódik, vagy isten tudja mi… A romkomok legfontosabb jellemzője, hogy a való életben egyetlen nővel és férfival (és az LMBTQ+ tünetegyüttes egyetlen tagjával sem) találkozhatunk, aki úgy viselkedne, mint a szereplők. Valamikor régen, az eredeti romkomban még normális emberek szerepeltek, akikkel különböző valószínűtlen, de azért lehetséges dolgok történtek. Jó színészekkel és jó párbeszédekkel ez működött is, habár nagyon el kellett találni a hangulatot és a sztárokat, hogy a mozi kasszasiker is legyen. Napjainkra azonban a romkomok is megérkeztek a politikai korrektség univerzumába és már párbeszédenként alkalmaznak feminista és kasztrációs konzultánst, aki ügyel arra, hogy a szőke herceg lova herélt legyen, valamint – és ez a lényeg – a jelzők helyet cseréltek és elmebetegeket, sérült személyiségeket kezdtek el teljesen átlagos helyzetekbe keverni, amelyek attól lettek viccesek (szerintük), hogy a karakterek megpróbálnak valamennyire emberi módon viselkedni, de nem sikerül.
Nos, mindezekkel, de legalábbis e trendekkel szemben alkották meg a Hogyan írjunk szerelmet című mozit. A kezdetek fölött szokásosan átsiklik a bágyadt filmfogyasztó, ám a játékidő huszadik perce körül van egy jelenet, amely kiragadja a nézőt a délutáni filmes szunyókálás emésztésfolyamából. 
A sztori szerint a vidéki egyetemre keveredő, egykor sikeres filmíró találkozik a tanszék gárdájával. Ott belefut egy irodalmárnőbe, aki éppen befejezi Jane Austen-ról írott könyvét. A kialakuló beszélgetés során A tanú című film szürreáliái buggyannak fel a politikai korrektség nyugati mocsarából. Nincs szebb, mint amikor egy ártatlan társalgás, némi erőltetett bunkóság bevetésével, hirtelen olyan paródiába fordul, amelyet a valóságban mostanában teljesen komolyan vesznek. Ez egy olyan párbeszéd, amely az ötvenes évek Magyarországán azonnal bizonyította volna, hogy trockista vagy.

Kép forrása

Erős nők
Előzetesen néhány adalék: Ötven körüli hősünk egyedül él és épp kikapcsolják nála a villanyt, ügynöke középkorú nő (férfisovinizmus alert!), aki anyáskodva viselkedik vele. Végül úgy dönt, filmforgatókönyv írást fog oktatni. Az egyetemi városkába érve rögvest megismerkedik egy leendő tanítványával és ennek tudatában lefekszenek egymással (férfisovinizmus alert!), akit ezért természetesen fel is vesz a limitált kurzusra, de szexjelent nincs. Teljes homályban maradunk, hogy miként esett meg a csábulás és ki kit. De Marisa Tomei (aki a film idején ötven éves volt már) (férfisovinizmus alert!) karakterét (Aki felnőttként akar filmforgatókönyv írást tanulni?) visszautasítja mert az öreg, vagy mert nem elég fiatal. Pedig nagyon-nagyon jól néz ki, hiszen az ötven az új húsz… (Sajnos egyszer véletlenül elolvastam egy cikket a Szex és New Yorkról…) Természetesen egyetlen, a felvétel alapjául szolgáló forgatókönyvet sem olvas el, a közösségi oldalak alapján a szép lányokat és néhány béna fiút vesz fel (férfiviselkedés sztereotípia alert!).  
De vissza a csodajelenethez! A Jane Austen-es pillanatig a legsúlyosabb romkom kóma fenyegetett, de akkor felkaptam a fejem. Eldönthetetlen volt ugyanis, hogy ezek most viccelnek, vagy komolyan gondolják. Allison Janney (55 éves) zseniális alakításában (The West Wing-ből lehet ismerős) a gendercápa professzornő annyira tökéletes lett, hogy azonnal megutáltam. (Ha ilyen van a valóságban is, akkor bajban vagyunk...)
Szóval izgatottan vártam a folytatást, amelyből kiderült, hogy a tanszékvezető (egy Irakot megjárt veterán) is retteg ettől a nőtől, aki az etikai bizottság elnöke is. A banya annyira félelmetes, hogy minden jelenete után pihenőt kellett tartanom a film megtekintése során. (Vagy csak meg akarok felelni a kor elvárásainak, s rettegek az erős nőktől. Vagy az erős nőktől való rettegés demonstratív bemutatásával teszem nevetségessé (a film szellemének megfelelően), azt az elvárást, hogy az erős nőket úgy mutassuk be, mintha a férfiak rettegnének tőlük…)
Közben egyetlen valóságszagú elem sem bukkant fel a történetben, kivéve talán azt, hogy a professzornő, a normális fiatal lánynak látszó hallgatókat előszeretettel alázza meg, mert azok nem látszanak erős nőnek. 

Kép forrása

Forgatókönyv nélkül
Forgatókönyvíró barátunk teljesen elveszett ember, jól láthatólag alig várja, hogy végre megtalálja valaki. Most arról a jelentről menekültem ki, amelyikben megpróbál órát tartani (erőteljes Etikai Bizottsági Elnöknői felszólításra). Sosem vonzódtam ahhoz a művészeti láttatási eszközhöz, amelyben a történtek miatt duplán feszengünk. Feszengünk amiatt, amit el akarnak nekünk mondani és feszengünk azért ahogyan azt el akarják mondani. 
Mondanom sem kell, nem sikerül az óta. Mert semmiféle ötlete nincs erre vonatkozóan. (Tényleg teljesen normális, hogy az ember minden ötlet és felkészülés nélkül megy be élete első tanítási próbálkozására?) Természetesen a dögös ötvenes segíti ki. Természetesen a dögös ötvenes egy dögös negyvenest játszik. Politikailag inkorrekten tehát kiszorított egy negyvenes színésznőt ebből a szerepből. Hmm…
Közben felbukkan két fekete csaj, akik rendezői utasításra ellenségesek, van egy ugyancsak ellenséges ázsiai csaj, és persze akad egy tehetséges srác is a csoportban. Sztereotípia sztereotípia hátán. És még csak negyven perc telt el a filmből. Annyira unatkozom közben, hogy szinte fáj. Ironikus, hogy forgatókönyvíróról szóló film forgatókönyve gyakorlatilag nem létezik. Az az érzése az embernek, mintha lett volna tizenhét, tizennyolc kiváló jelenetötletük, amit nem tudtak egységes filmé kovácsolni és ebbe látványosan bele is törődtek.
És ekkor hirtelen fordulatot vesz a történet, gyakorlatilag teljesen elfelejtjük a felvezető jeleneteket és a mellékszereplőket (pedig a színészválasztás tökéletes) és Tomei meg Grant kettősévé válik a történet. Én elfogult vagyok nyilván, mert mindig a nőkre koncentrálok és Hugh Grant hiába jó karakterszínész és (a nőnemű közönség fizetési hajlandósága alapján felteszem, hogy) férfiként is jól működik. De a két középkorú (haha) csaj Marisa Tomei és Allison Janney olyan szinten nyomják le színészileg, hogy nekem, nézőként is kisebbrendűségi komplexusom támadt tőle.  Allison Janney is kap még egy jelenet, amelyben megadatik neki, hogy a modern feminista nőből történő emberré válás folyamatát megmutassa. A néző remélni kezdi, talán ezek a nők tényleg normálisak a való életben is. Attól az érzéstől sem tudtam szabadulni, hogy Amerikában is mindenkinek rettenetesen tele van a puttonya ezzel az egész politikai korrektség hülyeséggel. (LMBTQ+ karakter sincsen, menő néger csávó se, de a legdurvább az, hogy a három bombázó fekete csaj az egyetemi csoportból rémisztően ellenszenves abban a néhány másodpercben, amikor szerephez jutnak.) 
Összességében úgy tűnt, hogy a film az érett nő dicsőítése, vagy a rendezővel nagyon kibabrált a fiatal szeretője és üzenni akart neki egy ütőset. Mindenesetre a film végül is semmit nem tartalmaz az erős nő dicsőítéséből, pusztán arra utalgat enyhén didaktikusan, hogy minden férfinek szüksége van egy normális nőre, míg minden normális nőnek szüksége van egy olyan férfira, aki tudja, hogy szüksége van egy normális nőre. És ennyi elég is.
Egyébként meg: Happy End.
Nőnap volt.