A HBO Terápia című sorozat nagyon jó. Talán túl jó is. Az első adódó kérdés az, hogyha ilyen kiváló forgatókönyvírók, rendezők, operatőrök és színészek vannak nálunk, miért nem képes a magyar film több értékelhető filmalkotással előállni. Van válaszom erre a kérdésre, de nem leszünk tőle jobban, azt garantálhatom.  Utoljára A nyomozó című filmnél éreztem, hogy egy filmet nézek és a (nagybetűs) Rendező nem csak bántalmazni akar.

Kép forrása

Általános segélykiáltás
A magyar film, értve alatta a teljes mozgóképes világot, tévéstől, kisfilmestől, mozifilmig mindenestől évtizedek óta kerüli a magyar valóságot. Vagy távoli tragédiákat dolgoz fel újra és újra, vagyis a vészkorszakot, esetleg az ötvenhatos forradalom körül keresgél erősen döcögve, de az elmúlt harminc év történéseiről egyetlen érvényes alkotás sem született. Hacsak a „nagyképet” nem vesszük figyelembe és nem tekintjük egy általános segélykiáltásnak azokat a filmeket vagy inkább abszurdokat, amelynek bármelyik jelenete képes arra kényszeríteni az embert azonnal, hogy egy ismeretterjesztő csatornára kapcsoljon. 
A különös az, hogy a magyar film még az úgynevezett „ötvenes éveket” is képes volt lereagálni és ugyan egyre kisebb számban, de a nyolcvanas évekig képes volt olyan filmeket produkálni, amelyek megőrizték és magyarázták a kort, amelyben megszülettek. A sokszor első generációs értelmiségi filmrendezők olyan családokból, közösségekből érkeztek, amelyekben elevenen élt a huszadik századi magyar történelem minden tragédiája, első kézből ismerték mindazt, aminek a túlélését és a feldolgozását el akarták mesélni. Igaz, akkoriban szinte mindenkinek a szülei vagy a nagyszülei vidékiek voltak vagy paraszti származásúak, talán még a másod- harmadgenerációs munkások is őriztek valamit a paraszti gyökereikből, még nem váltak teljesen városivá. Azóta olyan általános hivatkozási alapok tűntek el, talán csak egy-két generáció alatt, amelyek előtte ezer évekig léteztek ember és ember között. A magyar film teljesen városiassá vált, csak abban a közegben létező és értelmezhető értékkészlettel, viszonylag zárt és kis lélekszámú rétegek belterjes problémáit próbálja meg kivetíteni arra a káoszra, amelyet maga körül lát, más életmódjában eltérő csoportokra is, de főleg a kötődések nélküli, marginalizált tömegre, amelyet nagyon nem ért.

Kép forrása

Végre a valóság!
A Terápia egyik hatalmas erénye, hogy visszatér a valósághoz. Persze nem az ország vagy az átlagember valóságához, hanem a terápia- és fizetőképes felső-középosztálybeli, ösztöntelen, viszont kifinomult, és így törvényszerűen örömtelen életéhez, a posztmodern nagyvárosi lét reménytelenségéhez. Végre a valóság! A készítők nyilván ebből a közegből jönnek vagy ebbe vágynak. Viszont ismerik a helyszínt, a helyzetet, a reményeket és fájdalmakat, a megfosztottság ebben a körben szokásos kínjait. Ez a sorozat annak a példája, hogy ha kapnak teret és valóban a lelkükből dolgozhatnak a színészek, micsoda elképesztő mélységű, összetettségű és árnyalatú alakításra képesek. Nem lehet kiemelni senkit, még az epizodisták is kiválóak, a sok pocsék szerep és darab nem koptatta el őket, tényleg terápián vagyunk, úgy láthatjuk őket, ahogy csak a terapeuta.
Azt különösen szórakoztatónak találom és nem mellesleg zseniálisnak, ahogy a pszichológusi manírok Mácsai Pál (és ez Csákányi Eszter játékára is igaz, akiről nem is tudtam, hogy ennyire jó színész… Elnézést.)  alakításában a paródia határáig el vannak tolva. De ezt a határt sosem lépik át. Ahogy Mácsai kérdez, visszakérdez vagy „beértelmez” az annyira igazi, hogy az ember pontosan úgy sajnálja őt, ahogy az igazi pszichiáter vagy pszichológust sajnálja, amikor maga helyett mást kénytelen megérteni. Ez itt nem is kikacsintás vagy a szakma öniróniája, hanem áruvédjegy vagy a mesterség távolságtartásának jele. A sorozat egyik fontos mondanivalója vagy talán következménye egyébként az, hogy ez a távolságtartás mennyire embertelen tulajdonképpen. Embert nem láttam még ennyire félni attól, hogy megérti egy másik ember problémáját és át is érzi majd. Pedig ez a szakma ilyen. Mácsai Pál karaktere pont attól lesz emberi, hogy nem beleőrül más emberek bajaiba vagy nem kizárja azokat, hanem tényleg megérti. Ugyanis nemcsak szakmailag, hanem emberileg is meg lehet érteni és ez a kettő különbözik egymástól. A szakmai megértés logikai választ ad, az emberi érzelmit. A logikai válaszból nem következik az emberi válasz. Mácsai karaktere nem empatikus, hanem részvétet érez. A tragédiája az, hogy ezen a részvéten keresztül érez minden mást is.
Ja, és minden más is jó, a párbeszédek, a díszlet, a fények, a ruhák. Igen ez az egész a rohadt valóság. Jó lenne érteni miért nézem és más miért nézi.

Kép forrása

Hol vannak a boldog emberek?
És itt jutunk el a fő problémához, ami zárójelbe ugyan nem teszi a művészileg majdnem tökéleteset és érvényeset, de azért meghívja egy szédülésig vezető táncba. Mert a kérdés továbbra is ott lebeg a levegőben a tévében is meg a mi nappalinkban is: hol a fenében vannak a boldog emberek? Mert egyetlen szereplő sem látott egyet sem az bizonyos. Fel sem merül, hogy egy ilyen jön be majd az ajtón. Ezt a fogalmat sem ismeri senki sem ebben a történetben. Az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy itt senki sem boldog, talán még a díszletmunkás sem. Itt hírből sem ismerik ezt az érzést. Húsz évnyi segítő tapasztalatom azt mondja nekem, hogy az emberek felismerik a boldogságot (ami itt az elégedettség szinonimája is) és igyekeznek törekedni arra, hogy elérjék. A Terápia olyan emberekről szól, akik nemcsak, hogy nem tudnak boldogok lenni, hanem nem is ismerik sem a fogalmat, sem az érzést. Ebből következőleg nem is boldogtalanok, nem megfosztattak tőle, hanem azt sem tudják mit keresnek.
És ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy miért csak ilyen emberekről készül film? Hol vannak a normális emberek? Vagy legalább a kevésbé reménytelen esetek? Úgy szeretnék végre valami olyant nézni, amiben normális emberekkel történnek normális dolgok. Én ugyanis a társadalmi csoportomban alig ismerek valakit, akit ne szeretett volna az anyukája meg az apukája. Ezen a színvonalon, ezekkel a színészekkel és rendezőkkel az is biztos nagyon érdekes lenne.