Mivel az utóbbi hónapban nem igazán sikerült olyan filmet néznem a moziban, amiről érdemes lenne beszélni, írni, kénytelen vagyok kicsit meghasonulni. Egy sorozatot, ráadásul egy mangát kell méltatnom a Könyvkultúra Magazin virtuális hasábjain! Ráadásul úgy érzem, hogy teljes joggal vagyok renitens: az utóbbi hónapok filmes termése közül ugyanis vitathatatlanul a One punch mannek volt a legnagyobb hatása rám.

Kép forrása

A szokásos poke-világ
A sorozatot megkezdve – természetesen – egy képzeletbeli világba utazunk, ahol a gigavárosokba tömörült embereket veszélyes szörnyek fenyegetik, akik ellen a katonaság abszolút tehetetlen. Így, a szükség (és az okos üzletemberek) életre hívták a Hősök Társaságát, amely olyan különleges egyéneket foglalkoztat, akik egyedül is szembe tudnak szállni a gonosszal. Hogy vannak-e különleges képességeik? Néhánynak igen: van, aki tárgyakat mozgat a tudatával, vagy hihetetlen sebességgel tud mozogni… de a legtöbbjük csak egyszerű ember, aki segíteni szeretne másoknak. Avagy ki akar állni a gonosz ellen. És ezt apránként kezdve (akár csak egy tolvajt megállítva), nem vállalva túl magát (heti egy, kötelező hőstettet végrehajtva) olyan jól csinálja, hogy hírnévre, rajongótáborra tesz szert. Az elvégzett „munkával” pedig egyenes arányosan nő a Társaságtól kiutalt fizetés: így a népszerű, sikeres segítők idejüket még több edzésre vagy technikájuk fejlesztésére fordíthatják, hogy ha eljön majd az idő, akkor helyt tudjanak állni bárkivel szemben.

Kép forrása

Kiütés
Ennyit a romantikáról! Most pedig jöjjön a legképtelenebb ötlet, ami zseniálissá változtatja ezt az eddig oly egyszerű videojáték világot! Főszereplőnk, Saitama, aki a többi Hőshöz képest tényleg Szuper. Különleges képessége, hogy minden gonoszt egyetlen ütéssel kiüt. Hogy képességét honnan szerezte, titok, még ő előtte is. Annyit tud, hogy három évvel ezelőtt megelégelte az öltönyös munkakeresést, és gyerekkori álmát megvalósítandó, hobbihősnek állt. Ha éppen szembe jön vele a gonosz, akkor segít, ha meg nem, akkor elüti az időt a tévé előtt ülve vagy a kaktuszát locsolgatva. Nem is tudom, mi mutatja meg jobban a zsenialitását ennek a sorozatnak: az, hogy a néző képes izgulni egy olyan főszereplőért, aki legyőzhetetlen? Vagy, hogy azért szurkolunk a húsz perces epizódok során, hogy Hősünk végre találkozzon egy igazi Gonosszal. Akinek a legyőzéséhez legalább két ütésre lesz szüksége…

Kép forrása

Ősi bölcsesség?
A tizenkét részes évad során persze Saitama mellé sodródik egy robotfiú társnak, néhány féltékeny hős akadálynak, pár boldogtalan ember megváltoztatható ellenségnek és egy-egy legyőzendő gonosz. A külső szemlélő láthatja bennük a közös emberi sekélyességet: vágyukat, hogy ők legyenek a legerősebbek és elvehessék, amit akarnak. Hírnevet, bosszút, hatalmat… de mindegyikük valahogy nevetségesnek tetszik a kis kopasz, Buddha állapotban leledző Saitama mellett. Akiről tudjuk, hogy ő a legerősebb, és hogy ő véletlenül sem akart az lenni. Sőt! Amióta csak elkezdte a hősködést, arra vágyik, hogy végre találkozzon egy méltó ellenféllel! Plusz, hogy elismerjék, legyen rajongótábora, biztos megélhetése és szabadideje edzeni. Talán ez az évezredes keleti bölcsesség, amit sikerült beleszőni ebbe a rajzfilmbe? Ami képességet „csak úgy” kapunk a sorstól, azt soha nem fogjuk tudni megbecsülni, míg ha vágyunk valamire, akkor az csak egyre távolabb fog kerülni tőlünk? Ez lenne a nagy titok? Talán ha nem akarnék délután szundizni, akkor valahogy képes lennék úgy alakítani a napomat, hogy legyen rá időm?

Kép forrása

Mindenkinek megvan a szerepe
Aztán persze minden jónak vége szakad! A kisebb kalandok végre kicsúcsosodnak egyetlen nagy harcban! Egy alien űrhajó landol a Hősök városában, ami aztán az összes önmagukat a legkülönbnek hívő embert egy zászló alá csődíti: és kezdetét veszi a harc. Vajon ez lesz az a nap, ami után Saitamát vére el fogja ismerni a nagyközönség is? Az Igazság Biciklistájának sikerül vajon feljebb jutnia a hősök ranglistáján? Puri-Prui Prisoner vajon most is meztelenül fog harcolni – és az alieneket is döbbenten fogja sokkolni ez a látvány? Egy dolog azonban egyértelmű: akinek helyén a szíve, az szembe fog szállni az idegenekkel. Meg fogja tenni, amire képes. Menti a romos épületben rekedteket, elrettentő látványt nyújt, ellenállást mutat a megszállókkal szemben, vagy felugrik az űrhajóra, és megkeresi a főgonoszt, hogy egy (vagy remélhetőleg több) csapással legyőzze az önmagát Univerzum Urának kikiáltó küklopszot. Nagyon jól láthatjuk: mindenkinek megvan a szerepe és a maga ellenfele, akit le kell győznie. Helyt kell állni, még a leggyengébbeknek is, mert ha a Társaság legalsó szintjén levő, emberek mentésére „szakosodott” hősök kudarcot vallanak, akkor az emberiség megmentéséért harcba induló bajnokok bizony csak pürrhoszi-győzelmet arathatnak a gonosz felett… 

Kép forrása

Nem rontották el!
Nem is tudom, hogyan lehetett volna tökéletesebb ez a sorozat. Meg kell, hogy valljam: könyvek szoktak csak ennél jobban elgondolkodtatni! Inspirált (hiszen bebizonyította, hogy bárki lehet hős, aki áldozatot vállal másokért), megváltoztatta a véleményemet a japán rajzfilmekről (hiszen képes volt olyan komoly kérdéseket körüljárni, mint a „kiválóság magányát”), görbe tükröt állított az évtizedek óta szuperhős lázban égő társadalmunk elé, és sokszor meg is nevettetett! EL kell ismernem: ennél ötletesebb, eredetibb alkotást nem láttam az utóbbi években. Talán csak az egy Westoworldot tudnám hozzá mérni. Egy kétszer ilyen hosszú, élőszereplős, nagy költségvetésű sorozatot. Tényleg ez lenne hát a jövő? El kellene hát fogadnunk, hogy a filmeket már nem képesek az alkotóik árnyaltan, mégis tetszetősen megrendezni? Ha a válasz igen, akkor megvallom: kicsit csalódott vagyok, hogy sikerült megint találnunk egy könyvpótló alkotást. Viszont izgatottan tekintek a jövőbe, hogy milyen meglepetésekkel tud majd szolgálni a sorozatok világa! A jövőbe, amiben nem látunk majd One punch man második évadot.