Azt hiszem, a 2014-es év egyik legnagyobb pozitív csalódása volt a Kingsman – A titkos szolgálat eredeti komolytalansága. Matther Vaughn rendező mert szembeszállni az akciófilm-sztereotípiáikkal, kifigurázni a nyilvánvalót (hogy mindenki egy Bond utánzatot várt a film trailerét megnézve), ráadásul merész szerepeket álmodott meg, amihez sikerült bevállalós színészeket megnyernie magának. Kellemes filmet alkotott, amire még a legvéresszájúbb kritikusok is jó szívvel gondoltak vissza – minden fogyatékossága ellenére.  Vajon a három évig várt folytatásnak is sikerül majd mindenkinek a kedvére tennie?

Kép forrása

Dolgos hétköznapok
Történetünk nagyjából ott kezdődik, ahol az előző rész abbamaradt. Töki éli a titkos ügynökök életét, Tilde hercegnővel összeköltöztek halott mentora, Harry Hart házában, a Kingsmennél pedig sikerült betölteni az üres állásokat. A változatosság kedvéért egy őszülő öregember lett Arthur, és az előző rész szőke friend zone-ban rekedt csaja lett Lancelot. Minden úgy megy, ahogy mennie kell: a családi vacsorák kínosak, whiskeyzések esetlenek, a heti megbeszélések a szellem(jedi)tanácsban pedig továbbra is furcsák maradtak. Egészen öt percig élvezhetjük a kínos idillt, amikor is az előző rész egyik mellékszereplője visszatér a halálból, hogy bosszút álljon Tökin. Aki persze megmenekül, de azért ennek a kis expozíciónak is lettek következményei: Charlie valahogy meghekkelte harc közben a Kingsman számítógépes rendszerét, és még aznap este kiiktatott minden otthon üldögélő, unalmas ügynököt egy-egy jól irányzott rakétával. És mivel egyedül Tökinek van magánélete, egyedüli túlélőként ő állhat neki felgöngyölíteni az ügyet, amelynek szálai egy Aranykör nevű szervezethez vezetnek, amelynek – mint majd kiderül – Richmond Valentine-nyi méretű gonosz tervei vannak.

Kép forrása

Deja vu
És sajnos itt nem ért véget a két film közti hasonlóság! Hogy pontosítsak: mindent ugyanúgy próbált csinálni Vaughn, ahogy az az előző részben jól bevált. Kicsit felrázva a karaktereket, több pénzt fektetve az akcióba, még több sztárt megvéve, de lényegében abszolút ötlettelenül sikerült leforgatni az év egyik legjobban várt filmjét. Ugyanazzal a három mondattal össze tudom foglalni a folytatás cselekményét, amivel az első részt jellemeztem volna. Persze most egy kicsivel több keserűséggel a hangomban. Ismét egy világméretű problémával áll szemben a Kingsman, Tilde hercegnőt majd meg kell menteni, lesz egy áruló a csapatban, és a főgonosz megint egy őrült zseninek tűnik. Iggy Azaela helyett most Elton John az eltűnt híresség (aki néhány jelenetben fel is tűnik majd). És persze számíthatunk önfeláldozásra, kütyükre, gonosz politikusokra. De vajon lehet-e még egyszer ugyanaz szórakoztató?

Kép forrása

Lehetett volna!
Minden, ami meglepően jó volt az előző filmben – teszem azt Galahad kézitusája Valentine sim kártyájának hatására – az itt is garantáltan vissza fog köszönni. Túlerőltetve. A második filmbe négy ilyen harcjelenetet is belezsúfoltak. A végére, izgatott szorongás helyett, inkább csak a fejünket fogtuk nézőtársaimmal, és az óránkra pislogtunk: ekkor már igencsak hosszúnak tűnt a két órás játékidő! Ráadásul az Aranykör ördögi terve (aminek a célja a drogok legalizálása lett volna) sem igazán tudta felvenni a versenyt Valentine emberiség üdvéért tervezett népirtásával. Ahogy az előző rész legnagyobb drámáját (Harry Hart halálát) sem sikerült űberelni néhány mellékszereplő ügynököcske elmúlásával. Főleg, mivel immár egyáltalán nem is biztos, hogy a fejlövés áldozata halott marad…

Kép forrása

Mint egy zombi filmben
A halottak életre keltek, és rosszabbak lettek, mint eredetileg voltak (lásd Charlie, aki gonoszként tér vissza, vagy Galahad, aki meg lepkekutatónak képzeli magát). Amit viszont tényleg el kell ismernem a film forgatókönyvíróinak: nem volt annyira logikátlan ez a halálból visszatérés, mint amennyire számítottam rá. És igen, tényleg szüksége volt a filmnek Colin Firth visszafogott eleganciájára és meglepetésszerű bölcsességére ahhoz, hogy kicsit is nézhető legyen. Viszont mindezek után abszolút lehetetlen volt számomra, hogy komolyan vegyem a film katarzisának szánt önfeláldozós drámát…

Kép forrása

Töketlen
Matthew Vaughn biztosra akart menni. Minden olyan elemet belerakott az új filmjébe, amit az előzőben a nézők és a kritikusok kicsit is értékeltek. Viszont most már az is egyértelmű: 2014-es filmje annak frissessége, eredeti, szarkasztikus merészsége miatt volt a nézők kedvence. Azonban azóta eltelt három év. A feláldozható és a gonosz hősök, Deadpool-lal az élen kimaxolták ezeket az értékeket. Merész újításra lett volna szükség ahhoz, hogy az új történet üssön, és lehessen érte rajongani, mint egy sorozatért. Ehelyett kaptunk egy közepesnek alig mondató filmet, amelyben ugyan voltak eredeti ötletek (például az amerikai testvérszervezet), ám ezek mind elsatnyultak amiatt, hogy a rendező nem bírt felocsúdni az előző rész váratlan sikerének bűvöletéből, és bevállalta egy abszolút töketlen film megalkotását. Amellyel – az én szememben legalábbis – valahogy sikerült kiherélnie az előző filmet is.