Azt hiszem, sokan emlékezhetnek az agyon hype-olt Prometheus című filmre, amelynek befejezése után még a legnagyobb Alien-rajongók is osztoztak az én laikus felháborodásomban. Még ők is feltették maguknak a kérdést: „miről is szólt ez az egész?!” Négy év elteltével viszont – teljesen váratlanul – megbizonyosodtam arról, hogy nem csak egy „mert megtehetem” Ridley Scott rendezést láttam akkor! Volt valami értelme 2012 leghomályosabb sztorijának: megágyazott az Alien Covenant című filmnek. Amelynek vetítése után jó érzéssel hagytam ott a mozitermet!

Vérfagyasztó kezdet
Azonnal a nagyon gazdag filozófusok utópisztikus jövőjébe csöppenünk, ahol végre kiderül, hogy a Prometheus androidja, David milyen körülmények között is „született”. Zongora, trón, kies táj, a lét értelmét és eredetét boncolgató kérdések… amelyek egy baljóslatú félmondatba torkollnak. Már ekkor megtudhatjuk: a robot már születésekor túlszárnyalta az őt megteremtőt, és a végső célja – talán – az lehet, hogy magán az emberi fajon is túlnőjön! A Davidet megformáló MIchael Fassbender öt perc alatt emlékeztetett minket, hogy nem érdemtelenül méltatja színészi zsenijét minden egyes filmje után a sajtó. Biztos vagyok benne: egyetlen egy mészárlás vagy kínhalál sem tudott volna hátborzongatóbb alaphangot adni a filmnek, mint a német exkocsmáros monológja!

Megszokott intermezzo
Ahogy aztán az lenni szokott az ilyen filmekben, vidámabb snittek követték a vérfagyasztó bevezetést: tanúi lehettünk annak, ahogyan a Covenant űrhajó napkitörésbe keveredett, és hogy néhányan bennégtek a hibernáló kamrákba. A legénység nagy része azonban felébredt, és igyekeztek megjavítani a károkat. A szereplők jelentéktelen kapcsolati hálójának bemutatása közben kiderül, hogy, a: egy Davidhez hasonló (újabb generációs android) is van a hajó fedélzetén és b: van egy lakható bolygó a környéken, ami valami régi zenebetétet sugároz az űrbe. A legénység demokratikusan úgy dönt (mivel kézenfekvő módon a kapitány gyulladt ki szundi közben), hogy elmennek és körbenéznek az ismeretlen planétán. Persze, mert nem tudják, hogy egy horror filmben szerepelnek, és hogy ott mindig a járatlan úton kezdődnek a bajok. Meg amikor valaki azt mondja, hogy „váljunk szét és úgy keressük hatékonyan, éjszaka a jelentéktelen társunkat!”.

Human error
Egy kisebb csapat tehát cuki (és abszolút haszontalan) túrafelszerelésben leszáll egy „ion vihar” közepébe, hogy utána nézzenek, ideális-e ez a kihalt, hátborzongató bolygó a kolonizálásra. Azon persze nem gondolkodnak el a válogatott lángelmék, hogy, miért is nincs egyetlen állat sem a közelükben, miért nő óriás búza a réteken, miért nem esik eső az „ion viharból”? De valahogy még azt sem tekintik rossz ómennek, hogy ketten is vért hánynak közülük órákkal a leszállás után, és kis furcsa lény mászik ki a legfeláldozhatóbb mellékszereplőkből! Ha a dicső emberi fajon múlott volna a dolog, akkor bizony hamar véget ér a film. Azonban, miután kézenfekvő módon sikerült felrobbantva az űrhajót kinn rekedni a vadvilágban, történetük szálai hirtelen összeértek! David köpenyben, csuklyában, valami csodafegyverrel elkergette a gonosz lényeket. Így indítva el az Alien-sorozat egyik legmeglepőbb részének igazi cselekményét!

Van értelme!
Ridley Scott egy abszolút lehetetlen, de már jó párszor feldolgozott szituációt tárt nézői elé. Kellemes, megszokott, idegeket ellazító űrbeli hentelést, amely valahogy mégsem fulladt érdektelenségbe! Miközben a Covenant az Alien-filmek megszokott medrében haladt, addig egészen izgalmas kérdéseket vetett fel az androidokkal kapcsolatban. Kétségbe vonta elidegeníthetetlennek vélt emberi jogunkat az űr kolonizálására, és bátran felvetette azt a gondolatot: miért is veszélyes, ha egy hívő ember válik ateisták vezetőjévé? Majd arról is meggyőzött engem, hogy igazán felelős döntéseket csak egy „hideg” ember hozhat, akinek nincsen egyetlen „szerette” sem a legénység között. Erre a filmre aztán már tényleg nem tudom nyugodt szívvel azt mondani, hogy egy értelmetlen lövöldözős film! A Covenant egy értelmes sci-fihez hasonlít, amelynek megnézése után bármely vállalat átértékelheti a HR stratégiáját. És ha emberiségünk eljutunk addig, akkor talán az androdik építését is kétszer átgondoljuk majd, majd…

Nem csak kiröhögtem
A kilencvenes években születtem, ezért már nem ért el engem a nagy Alien-láz. És mivel igazán senki sem tudta megmagyarázni, hogy mi miért történt a különböző részekben, vagy hogy milyen kapcsolat van a Predátorok és a kétfogsorú lények között,  elkönyveltem a sorozatot egy amolyan „régi idők kísérletezésének”, amely egy generációnak csodás újdonságot jelentett, és kultuszfilmjükké vált, viszont a fiatalabbak már csak nevetni tudnak bugyuta együgyűségén. Kis borzongásra és fiús röhögős mozizásra ültem hát be az este, amely aztán hatalmas meglepetéssel szolgált! Nemcsak hogy összefüggéseket lehetett felfedezni egy előző rész és a Covenant között, de még el is magyarázott nézőinek bizonyos dolgokat! Megtudhattuk, honnan is származnak az Alienek, mit keres David ezen a bolygón, és hogy mi célja lehet egy évtizeden át egyedül élő, tökéletesedő androidnak? Ráadásul Ridley Scott volt olyan „közönségbarát”, hogy legújabb filmje majdhogynem több választ rejtett magában, mint amennyit felvetett! Így téve számomra – a sorozat történetében először! – (a társaságtól függetlenül is) élvezhetővé egy Alien-filmet!