Az elmúlt fél órában üveges tekintettel bámultam a monitort. És annak ellenére, hogy agyam artikulálatlan üvöltését sikerült immár szavakká formálnom, még korántsem dolgoztam fel a szörnyűséget, amit két órával ezelőtt átéltem. Sokkoló, bizarr, perverz… egyik jelző sem írja le tökéletesen azt az elborzasztó élményt, amiben az Assignment című film részesített. 

Egy kis történelem
A film forgatókönyve már a hetvenes években kipattant egy Denis Hamill nevű fickó koponyájából, akiről (annyit sem) érdemes megjegyeznem, hogy habár „író és producerként” találtam rá az IMDb oldalon, két kezemen meg tudom számolni harminc éves pályafutásának alkotásait. És egyedül ezt a 2016-os remekművét láttam csak, amit 1978-ban Tom Boy néven próbált eladni Hollywoodnak. Sikertelenül. Körülbelül egy évtizeddel később egy Walter Hill  nevű producer (Vörös zsaru, Vitathatatlan, Alien vs. Predator) potomért megvette az ötletet. Ő volt talán az első, aki abból szeretett volna vagyonokat keresni, hogy Amerika megbukott ötleteit a nagyközönség számára is fogyaszthatóvá igyekezett tenni. Ugyanezt a csodát próbálta meg a Tom Boy alkotásával is véghezvinni… de ebbe még neki is beletört a bicskája! Hill végül – két évtized múlva – leforgatta az eredeti forgatókönyv alapján azt a filmet, amellyel örökre bevéshette nevét szerencsétlen nézőinek az emlékezetébe. 

Miért is akartak volna ezen változtatni?
Frank Kitchen egy hosszú hajú, szakállas, latínó bérgyilkos. Gyilkol, dug és iszik, ahogy azt egy ilyen férfitól elvárja az ember. Egyszer azonban valami félresiklik… az egyik munkaadója hátba támadja, legyűri és elkábítja. A halál azonban várat még magára. Pár snittel később „hősünk” egy sötét motelszobában Michelle Rodriguesként ébred, akinek új életét a nemátalaktó műtétből való felépülés, a leszbikus románcok és a bosszú fogja kitenni. Öt percnyi kiakadás, mellnézegetés és vérzés után Kitchen neki áll egyenként megölni volt munkaadója, Honest John (Anthony LaPaglia) embereit, míg el nem jut magához a főnökhöz is. A megkínzott ősellenséggel folytatott meghitt beszélgetés közben bérgyilkosunk rájön, hogy eddig csak a tüneteket, nem magát a betegséget próbálta kiirtani! Honest Johnt ugyanis egy doktornő manipulálta bele Kitchen elárulásába, aki aztán bátyja halálát ilyen, nem éppen konvencionális módon akarta megbosszulni! Így hát, mivel egy óra nem elég ebből a borzalomból, Kitchen a Doktornő (Sigurney Weaver) után ered…

Lehetett volna kevésbé rossz
Igen, a téma szörnyű, és az is, hogy ehhez a filmhez ilyen (jobb napokat is látott) híres színészek adták a nevüket. Viszont az egész alkotást átlengte a se ide, se oda nem tartozás. A forgatókönyv magán viselte az előző évezred nyomait, ennek ellenére Hill a történetet korunkban próbálta elhelyezni – így ajándékozva meg az egyébként sem tökéletes sztorit jó néhány logikai buktatóval. Az öldöklés túlságosan logikus és tervszerű lett ahhoz, hogy igazi B-kategóriás filmnek gondolhassuk, ahhoz pedig túl kevés vér folyt, hogy a néző a történeteket paródiaként értékelhesse. A vágás és a mesélés stílusa pedig egy az egyben a Sin City-t utánozta. 

Soha, semmilyen körülmények között!
Egy kis ötletességgel, merészséggel lehetett volna nézhető filmet csinálni az Assignmentből. Különösen, ha nem csak az lett volna a rendező célja, hogy egy ilyen történettel borzassza el a nézőit. Igen, sikerült az utolsó morzsa nőiességet kiölni MIchelle Rodriguesből, és bebizonyítani, hogy Shakespeare-t még az irodalom-megszállott Sigurney Weaver sem tudja menővé tenni! És ezen túl? Megbizonyosodtam abban, hogy az emberiség soha nem érheti el a mélypontot a „művészet terén”, és hogy csak akkor lehet a „gender” igazi probléma, ha valami őrült azzá igyekszik tenni…