Soha nem hittem a régmúlt nosztalgiázó újrafelelevenítésében. Mindig is úgy véltem, hogy vannak olyan dolgok, amik az idő múlásával – és a bennük felfedezhető hibákkal együtt – lesznek egyre tökéletesebbek. Ezért biztos, hogy a remake általában csalódást okozhat nekünk… legalábbis ezt hittem addig, míg meg nem néztem a Magnificent seven (A hét mesterlövész) című remekmű újragondolt változatát.

A történet
Csakis azok számára, akiknek nincs western-függő apja: a gonosz vállalkozó elkerget egy egész falunyi szegény, dolgos amerikait, akik aztán véletlenszerűen bérelnek fel egy erőembert, hogy visszavágjon az igazgatónak (akinek természetesen van valami személyes ügye is az öltönyös gonosszal). De hogy hűek maradjunk a címhez: Denzel Washington belátja, hogy nem bírja egyedül elvégezni ezt a munkát. Magához hívatja két barátját és még négy olyan embert, akibe csak úgy belebotlott (többek között egy japánt, egy indiánt és egy bűvészt), hogy igazságot osszon a népnek. Ők heten visszaveszik a falut, majd elkezdik felkészíteni az ott lakókat a nagy csatára…

Tudom, mit gondolnak
Mert én is ezt gondoltam akkor, amikor megláttam a szereplőket. A remake nagy koncepciója az, hogy a hét egysíkú fehér hőst felcserélték egy kicsit színesebb társulatra? A válasz pedig igen, viszont egyáltalán nem olyan módon, ahogy a plakátra nézve először gondolná az ember. A politikailag korrekt vadnyugat megelevenítése mellett ugyanis tényleg sikerült felrázni, érdekesebbé tenni a huszadik század nézője számára is a főszereplőket. A hősöknek ugyanis csupa „new age” problémájuk van a XIX. század derekán: magány, komolytalan soha-fel-nem-növés, harctéri bűntudat és a gyanú, hogy már nincs is rájuk szükség. Ezeket sikerült kombinálni a már megszokott western erényekkel és célokkal, mint például: a barátság, bosszú, önfeláldozás. Így örvendeztette meg a rendező (Antoine Fuqua) nézőit egy klasszikus, mégis kicsit modern alaptörténettel, amely csodát megkoronázta azzal, hogy teljesen kihagyta filmjéből a westernek klasszikus, lövöldözés előtti „feszült” szempárbaját. Körülbelül egy órával rövidítve meg így filmjét.

Még így is elrettentőnek tűnik!
Elismerem: a kicsivel több, mint két órás játékidő tényleg szörnyen hangzik. Én sem tudtam elképzelni (gyerekkori élményeim és az utóbbi évek tapasztalatai alapján), hogy egy western ennyi ideig szórakoztató legyen. Vagy legalábbis sikerüljön fenntartania a figyelmemet. És megint csak azt kell mondanom: a 2016-os remake-nek sikerült lekötnie! A történet sok, apró fejezetből állt össze, amelyek igencsak jól passzoltak egymáshoz (azaz nem lett olyan következetlen, mint egy novellafüzér vagy unalmas, mint Tarantino Aljas nyolcasa). Amint már beleszoktunk volna a vicces, gúnyos toborzásba, akkor egy lövöldözés rázott fel bennünket révületünkből, emlékeztetve minket, hogy nem egy kiszámítható szuperhős filmet nézünk. Aztán amint visszafoglalják az aranyfalut, elmerülünk a szereplők problémáiban, egészen addig, míg egy poénnal nem sikerül feloldani a feszültséget és el nem kezdődik a kiképzést. Mindegyik jelenet megkapta a maga vicceit, drámáját és főszereplőjét, és még mielőtt kifújt volna… egyszerűen átváltott a film a másikra.

A színészek
A nagy csapatösszehozó szuperhős filmek hozzászoktattak minket, hogy legjobb esetben is csak két-három színészt szerethetünk a jók közül, a többit pedig (jó esetben) csak el tudjuk viselni. A mesterlövészeknek azonban sikerült ezt a kőbe vésett szabályt is meghazudtolniuk! A veteránok mellett fiatal csillagok és ismeretlen színészek erősítették a stábot, egymás teljesítményét inkább kiegészítve, mintsem rombolva. A komolyra és viccesre, a hallgatagra és a szószátyárra egy csapatként tekintettem, akiknek a győzelméért szorítottam. És akiknek a halála megrázó és emlékezetes maradt számomra!

Teljesen új?
A Hét mesterlövész legújabb változatának sikerült megcáfolnia mindent, amit eddig a remake-kről igaznak hittem. De ez nem volt neki elég! Azért hogy ezt maradéktalanul megtehesse, elkezdte feszegetni a saját műfajának határait is. Olyan western született, ami teljesen meg tudott szabadulni mindattól, ami a kiszámítható, unalmas (és nagyszerű) múlthoz kötötte!  A fekete-fehér kalapokat, sejtelmes zenét és szerelmi szálat nélkülöző filmre még csak azt mondanám, hogy ügyes próbálkozás. Viszont hogy a hetek története nem egy kötelező, végtelenbe nyúló „egyéni párbajjal” ért véget, na, ezt már tényleg formabontásnak tudom nevezni! És hogy befejezésképpen a napnyugta felől (!) való ellovaglást sikerült egy egészen értelmes, gondolatébresztő narrációval aláfestenie, végképp meggyőzött arról, hogy nem egy westernt, hanem egy nagyszabású, élvezhető kosztümös filmet néztem a moziban. Amihez hasonlót nem láttam a 2005-ös Mennyei királyság óta!