Megint bedőltem a kritikusoknak. Annak ellenére, hogy már jobban kéne gyanakodnom, rávettek, hogy várjam a Fegyvertelen katona (Hacksaw ridge) című filmet és Mel Gibson „nagy visszatérését”. Ez utóbbi név miatt egy zseniális filmet vártam, ugyanis mivel nem néztem meg a Passiót, Gibson nyilatkozatai és életvitele (mint ahogy minden más sztáré) mindig is hidegen hagyott, ezért a rendező az én szememben továbbra is a kiváló William Wallace-ként élt az elmúlt évek során. Így – talán téves elvárásaimnak köszönhetően – nem igazán bírtam lelkesedni Hacksaw ridge romantikusnak beállított, művészi vérengzésért. Akárhány filmszemlén csalt is könnyeket a sznobok szemébe…

Megérdemelt volna egy tisztességes filmet!
Adott egy nagyszerű történet. Egy emberről, aki szerette hazáját, de még jobban tisztelte Istenét és hitte a Bibliában leírtakat. Amikor Japán szembeszállt Amerikával, ő, Pearl Harbor-t – ahogyan sok más honfitársa – személyes sértésnek vette, és csatlakozott a hadsereghez. Annak ellenére, hogy korábban fogadalmat tett: nem fog a keze fegyvert érinteni soha, és életének vasárnapjait mindig az Úrnak szenteli majd. Vajon hogy tudta elérni, hogy társai és feljebbvalói elfogadják a „hóbortjait”? Az, hogy ez sikerült neki – szerintem – legalább annyira hihetetlen, mint az a tett, ami miatt a háború után megkapta a becsületrendet. És ami miatt hetven évvel később Mel Gibson újra felelevenítette fegyvertelen katona történetét. A baj csak az, hogy én nem a hős becsületessége és hite miatt fogok emlékezni erre az alkotásra.

Mindenki kegyeit keresve
A filmvetítés alatt úgy éreztem magam, mint az Amerika kapitány első részének nézése közben. A történet kiváló, néha sikerül is megdobogtatni a szívemet, de aztán… hirtelen átment az egész középszerű ömlengésbe, amit hősies zenei aláfestés kísért. És ami a legrosszabb: a Fegyvertelen katona még a jó öreg Kapitányon is túltett! Gibson megpróbálta ugyanis a vetítés második felében egy művészien kivitelezett vérengzéssel kielégíteni a háborús filmek után vágyó nézők igényeit is, miközben (elvileg) egy olyan embernek próbált emléket állítani, aki a keresztény értékrendet és az emberséget tartotta mindennél előbbre. Így sikerült filmjét értelmetlen zagyvasággá változtatnia. De hadd kezdjem az elején!

Együgyű romantika
A film Desmond Doss (Andrew Garfield) gyerekkori csínyeinek, és hívővé válásának bemutatásával kezdődik. Néhány snittel később beleszeret egy lányba, akinek a kegyeit úgy nyeri el, ahogyan a filmekben szokás: nagyon sokáig nézi és elsuttogja, hogy „nála szebbet még nem látott az életében”. A túlspilázott, életszerűtlen romantikát látva már azon sem lepődtem volna meg, ha (a csicsergő kismadarak mellett) feltűnik egy unikornis is a csodálatosan boldognak ábrázolt negyvenes évek Amerikájában. És ezen az idillen a háború és a sorozás sem tud változtatni! A film szerint ugyanis a barakkok között csak sorverseny, mókázás és életre szóló barátságok vártak a bátor amerikaiakra. Irwin Shaw foroghat a sírjában.

Emlékezzünk rá!
Néhány abszolút érdektelen „hitméregető” jelenet után a sztori végre kijut a frontra, ahol minden ugyanolyan idilli marad, mint eddig. Bátor tisztek vezetik a még bátrabb amerikai hősöket a kis őrült törpéknek ábrázolt japánok ellen. Doss nagy pillanata pedig elérkezik: ő és Istene végre munkához láthatnak! Imádkozás közben a fiú hetvenöt sebesültet ment meg a csatatérről, miközben gonosz japánok vadásznak a fegyvertelenül rohangáló orvosra. Egyértelmű: egy csoda, amit ez az ember véghez vitt, és meg is érdemli a tiszteletet. Ezt minden józan ember fel tudja fognia ésszel! És erre a tényre kellett volna Mel Gibsonnak is alapoznia a filmje készítése során. Pátosz és manipuláció nélkül bemutatni egy nagyszerű tettet, amit nem lehet semmilyen filmes eszközzel fokozni!

Gibson mégis megpróbálta
Az utolsó fél órában kaptunk gyönyörű fényjátékot, szeppuku közé ékelt, elfúló „csak még egy embert hadd mentsek meg, Uram!” imatöredéket, nagytotált a hadszíntérről, életmentő Bibliát és Doss hite előtt meghajló bajtársakat, akiket végül az orvos jelenléte fog győzelemre sarkallni. És ha ez nem lenne elég, akkor még megnézhetjük a film végén Doss és társai visszaemlékezését az adventista hőstetteire, amely a vasárnapi (!) csata során csúcsosodott ki, amikor is a szuperorvos a magukat (trükkösen) megadó japánok gránátjait puszta kézzel dobálta- rúgta vissza, társait mentve.  Hogy ez hogyan fért össze azokkal az értékekkel, amikért eddig kiállt? Nem tudom, de szemmel láthatólag nem is ez a lényeg! Csak az, hogy a film belénk sulykolja: minden amerikaiból lehet hős, és hogy Isten segítségével bármi lehetséges! Még az is, hogy Gibson visszanyerje a filmszakma megbecsülését, és elveszítse rajongásomat.