A filmek világában immár néhány éve megjelent a „rip off” kifejezés, ami annyit takar, hogy egy régi, jól bevált történetet, kicsivel újabb köntösbe bújtatva, „felturbózva” vetnek a nézők elé. Reménykedve a csodában. Hiszen azoknak, akik az eredetit látták és szerették, ezek a színes, felújított alkotások – legtöbbször – csalódást okoznak. Ez egy tény. És én már jó ideje el is fogadtam az ilyen filmek korlátait. Azonban a Haverok fegyverben című remekmű új szintre emelte ennek a fajta filmkésztésnek a borzalmait.

Az ígéretek földjén
Azt hiszem, azzal kell kezdenem, hogy a film tökéletes promóciót kapott. Izgalmas trailert láthattunk, már hónapokkal a produkció megjelenése előtt, amely fanyar humorával és látványos képsoraival igencsak jó szórakozást ígért. Ezen felül a rendezőnek sikerült olyan tehetséges, fiatal színészeket (Jonah Hill, Miles Teller) megnyernie a főszerepek eljátszására, akik még nem kompromittálták magukat egyetlen négyrészes vámpíros „tinitrilógiában” való szerepléssel sem. Ráadásul sikerült a sztorit egy mindenki számára ismert erkölcsi kérdés (a fegyvergyártás és importálás) témája köré felépíteni. A plakátkampányt pedig a tust jelentő „igaz történet alapján” mondattal tették felejthetetlenné. Minden adott volt tehát a sikerhez, amely többet kellett volna, hogy jelentsen annál, minthogy a stábnak sikerült kitermelnie a maga gázsiját… De megragadt ezen a szinten.

Valahogy üres
Pont, az a „hozzávaló”, ami normális esetben a legnagyobb lökést, pluszt szokta adni a történeteknek, tette ezt a filmet szörnyen sablonossá és unalmassá. A megtörtént események, amelyek a forgatókönyv gerincéül szolgáltak, csupán akciót és simlis csúsztatásokat hoztak morális kérdések és emberi problémák helyett. A moziélmény ugyanis kimerült abban, hogy hitelesen elregélte két huszonéves fiatal történetét, akik névtelen állampolgárokból az amerikai kormány fegyvercsempészei lettek néhány hónapon belül. És mivel a srácok története nem igazán csúcsosodott ki sehol, semmilyen drámában, ezért a film is kötelességszerűen leragadt a kézenfekvő „hogyan is kell kijátszani a bürokráciát?” kérdés taglalásánál. Könyvelést hamisítani, lőszereket átdobozolni és jobb ajánlatot tenni, mint az ellenfél. Ezt tanultuk mi, nézők a moziban töltött két óra alatt.

A szörnyű érdektelenséget tetőzve
Az egész vetítés alatt deja vu-m volt. Mintha ismerős lenne ez az egész: kisstílű, de nagyravágyó, gátlástalan üzletember kihasználja az amerikai kormány pénzéhségét… két bevándorló testvér összeáll, és veszélyes helyekre szállítja az olcsó kommunista relikviákat… a hazugságok hálója a főszereplő házasságába kerül… tényleg egy apró mulasztáson fog múlni a szabad világ legnagyobb fegyverüzletének sikere. Körülbelül a vetítés első fél órája után biztos voltam abban, hogy az „igaz történet” egy az egyben a 2005-ös Fegyvernepper című, Nicholas Cage főszereplésével készült film „rip off-ja”. És az is egyértelmű, hogy melyik az emlékezetesebb!

Félrecsúszott. Na de ennyire?
A régebbi film ugyanis tényleg felvetett a fegyverexporttal kapcsolatban, olyan morális kérdéseket, mint az, hogy „a nepper vajon felelős-e a töméntelen halálért, amit az áruja okoz?”, „van-e értelme morális alapon abbahagyni a szállítást, ha azzal csak a magunk bankszámláját rövidítjük meg?”, „lehet-e pusztán azért csinálni egy ilyen munkát, mert ebben kiváló az ember?”. A valóságtól elszakított, kiszínezett forgatókönyv pedig lehetővé tette, hogy a 2005-ös történetnek izgalmas csúcspontot is írjanak a dolgos kezek. Lelki válságot, halált és szomorú megbékélést láthattunk a képernyőn, amely a néző számára abszolút elfogadható és elgondolkodtató befejezés volt. Ezzel szemben a Haverok fegyverben tényleg csak annyit tett hozzá életünkhöz, mint amennyit a címéből kinéznénk. 2016 tanulsága pusztán annyi, hogy nem szabad hazudni a feleségünknek a munkánkkal kapcsolatban! Vagy ha ezt tesszük, akkor még a nagy lebukás előtt valljunk színt, és írassuk át a vagyonunkat a gyerek nevére. Tanúskodjunk a testvérünk ellen, és bátran álljunk ki üzletfeleink mellett! Mert ha ezt tesszük, akkor a csempészek titkos szövetsége majd gondunkat viseli. Morális alapon. Kabaré!

Egyértelmű
Idén újra és újra kénytelen vagyok leírni, elmondani, hogy „ez és ez a film mekkora csalódást okozott”. De egy könnyed animációnál, romantikus filmnél vagy egy sci-finél nem vár el sokat az ember. Az „igaz történet alapján” azonban egy olyan félmondat, amely bevonzza a nézőket a moziba, mert a múlt sikerei (Király beszéde, Intouchables, Hotel Ruanda) elvárásokra jogosítanak fel minket. Amelyek aztán néha a legnagyobb csalódásokhoz vezetnek (127 óra, Argó-akció, Everest). Ezen utóbbi, bukottak csoportjába kell besorolnom 2016 leginkább célját tévesztett alkotását: a fegyvercsempészek kampányvideóját.