Beálltak a sorba
A film két igencsak különböző ember egymásra találását mutatja be, és azt, ahogyan közös erővel megoldanak egy hihetetlen bonyolult bűnügyet. A klasszikus, ellentéten alapuló komédia, Stan és Pan óta megszokottnak mondható felállása elevenedik meg újra. Bud Spencer-Terrence Hill, Jackie Chan-Owen Wilson stb. nyomába lépett Russel Crowe és Ryan Gosling is… Előbbi a hallgatag, izmos férfit, míg utóbbi az okos, vicces csávó karakterét formálta meg. Ilyetén módon megkaptuk a megszokott, megszeretett felállást… de van-e benne ennél több? Amely nem csak kellemesen megszokottá, hanem élvezhetővé is teszi a filmet? Örömmel jelentem, hogy van! A helyszín, ahol a történet játszódik, a megmentésre szoruló kicsiny világ ugyanis a nyolcvanas évek Chicago-ja! És ennél többre nincs is szükség! Nem az ezerszer újragondolt vadnyugat, sem az örök változó jövő… egyszerűen csak a közelmúlt, amellyel egészen 2016-ig senki sem foglalkozott. Idén azonban ez már a sokadik film, amely ezen korszak varázsáról igyekszik meggyőzni minket, nézőket. És sikerül neki! Immár én, a kilencvenes évek szülötte is nosztalgikus vágyakozással tekintek vissza a születésem előtti évtizedre. A Rendes fickók pedig rátesz erre is egy lapáttal. A drog, a gyilkosság, a stricis autók, a még furcsább ruhák és a szabadelvűség… valamilyen harmonikusnak tűnő egésszé áll össze a játékidő két órája alatt. Elgondolkodtam: talán nem is volt annyira rossz a szüleim világa, mint azt eddig hittem! A női hónaljszőr ellenére sem.

Fordulat nélkül
A film könnyed komolytalansággal kezeli saját magát és a korszakot is, amelyet bemutat. Sikerült egészen leredukálni az amerikaias, primitív poénokat, amelyek helyét a helyzetkomikum és a szarkasztikus utalások és eredeti ötletek vették át! Ráadásul egy egészen kiváló mellékszereplő gárdával (Kim Basinger) egészítették ki a két főszereplő emlékezetes alakítását. Nagy fordulatra persze nem kell számítanunk, de aki egy nyári vígjátéknál ilyesmire számít, az magára vethet csalódása árnyékában! Mindazonáltal, a film végén a rendezőnek sikerült odaszúrnia a múlt Amerikájának, és a jelen képmutatóinak is.  Ezzel kicsit többet adva nekünk a megszokottnál és az elvártnál.

Bármikor, bárhol…
A Rendes fickók nem váltották meg a világot, de néhány vitathatatlanul kellemes percet szereztek nekem, és biztosra veszem, hogy nem csak én vagyok ezzel így. Hiszen egy olyan filmet láttam, amely a klasszikusok sémáját követve valami újat akart mutatni a nézőinek. És ez meglepő módon sikerült is neki, mégpedig olyan formában, amelynek átéléséhez sem ráhangolódásra, sem társaságra nincsen igazán szüksége a nézőknek. És ez a közvetlenség meg is látszik a film bevételein… Csodálkoznék, hogyha nem készítenék már most a második rész forgatókönyvét! Amelyről bízvást állítom, hogy legalább ilyen jó lesz – hacsak nem a kilencvenes években fog játszódni, mert azt még nem sikerült szimpatikussá varázsolni…