Tehetség csapdája
A film főszereplője Jim Bennett (Mark Wahlberg), az angol irodalom professzora, aki már befutott. Írt egy jó kritikákat kapott könyvet, véglegesítették a munkahelyén, van háza, BMW-je, vonzónak mondható külseje – mégis boldogtalan. Csapdában érzi magát, amelybe önszántából sétált bele. Élete negyven évén át megfelelt az elvárásoknak, annak ellenére, hogy tudta, a társadalom csupán átlagos dolgokat vár el tőle, amelyeknél ő, személy szerint többre lenne képes. Egy újfajta egzisztencialista válság elevenedik meg előttünk, amely a mindenki által elismert tehetség béklyóit és az abból való kitörési lehetőségeket mutatja be nekünk. Senki ne számítson valami, a kártyajáték igazi arcát bemutató moziélményre! A kaszinó itt csak a kiút. Az eszköz, amelynek segítségével főszereplőnk igyekszik mindenét elveszíteni, azért, hogy utána a romokból felépíthessen egy új életet, amelyben végre boldogan kiteljesedhet.

Az önámítóknak
Elismerem, visszaolvasva igencsak idegesítőnek és arrogánsnak tűnhet ez az egész történet. Egy felnőttkori hisztiről szóló filmnek, amely nemhogy a forgatásának millió dollárban mért árát, de még a megnézésére fordított két órát sem éri meg! Legyünk megértőek egy jó sorsán nyavalygó fickóval szemben, miközben mások a mindennapi megélhetésért küzdenek? Én azt mondom: igen! Azok, akik éppen nem a mindennapi betevőért dolgoznak Afrikában vagy Ázsiában, azok igazán szembe nézhetnének a tényekkel, amelyre ez a film mindenféle romantika nélkül rávilágít! Talán itt az ideje, hogy szembenézzünk azon egzisztencialista problémákat feldolgozó filmek hamisságával, amelyek happy endje arról szól, hogy a fiatal fiú/lány végül jól választ, és annak a tevékenységnek szenteli az életét, amelyben boldog és sikeres lehet (Pókerarcok, Lovagregény, Hajsza a győzelemért stb.stb.). Be kell végre látnunk, hogy az ilyen, nézőt megnyugtató példák a kivételek az igazi életben! Az emberek kilencvenkilenc százaléka ugyanis rosszul választ. Elfogadja a genetika (sportolók), családi örökség vagy a sokoldalú tehetség finom erőszakát, és olyan hivatást választ, ami kényelmes, könnyű megélhetést biztosít „fölösleges” izgalmak és kihívások helyett. Olyan ember lesz, aki boldogtalanul dolgozik évtizedeken keresztül napi nyolc órát, azt az álmot dédelgetve magában, hogy „majd ha ez és ez megtörténik, akkor felmondok és belekezdek az Igaziba”. Én, személy szerint túl sok olyan embert ismerek, akiknek hasonló gondolataik vannak. Róluk és nekik szól a Hazárdjáték című film, amelynek hatására talán tényleg rálépnek végre arra az útra, amelyről már oly régóta ábrándoznak!

Mikor leszünk boldogok?
Remény, útmutatás és kapitalista társadalomkritika. Ennyi elég az „elgondolkoztató” címke elnyeréséhez. Én azonban úgy érzem, hogy a film még a „jó” és „szórakoztató” jelzőre is méltó. A mellékszereplőket kiválóan válogatták meg, a karaktereik humort és színt visznek a játékidőbe. Ráadásul amiatt, mert mindegyikük szembesült már hasonló „lenni vagy nem lenni” problémával, gondolataik és példájuk a cselekményt is előre lendíti. Megismerhetjük a gengsztert, aki a jó útra téréssel áltatja magát, a koreai kaszinótulajdonost, aki már csak megszokásból dolgozik, az amerikai pénzkölcsönzőt, aki azt hiszi, hogy sikerült egy élet munkája során elérnie a teljes függetlenséget… és persze a fiatal lányt, akinek még meg kell tapasztalnia, hova is vezet tehetségének útja. A különböző életutat bejárt mellékszereplőkben az a közös, hogy mindannyian a jövőben próbálják megtalálni a boldogságot, ahelyett, hogy most lennének azok, és hogy az összeset lenyűgözi a főszereplő értelmetlennek tűnő, de boldogsághoz vezető önmegvalósítása. De vajon nekik van elég bátorságuk, hogy kövessék őt? És nekünk?

Nem az önhitt fiataloknak
Mindenkinek javaslom a Hazárdjáték megnézését, aki már diplomázott, és átélt néhány irodában unalmasan eltöltött napot. Garantálom, hogy ők meg fogják érteni a filmet és azt, hogy Jim Bennett megformálásáért miért is bocsájtottam meg Mark Wahlbergnek a Transformersben való szereplést. Ha a filmet megjelenése élvében, 2014-ben láttam volna, akkor bizony az év legnagyobb meglepetéseként jellemezném, így 2016-ban azonban – a Deadpool mögött – csak a második helyre tudom sorolni. Reménykedek benne, hogy ez a kijelentés is elég ahhoz, hogy néhányan az Olvasók közül megnézzék ezt a kiváló filmet!