Sok meséről írtam már. Jóról és rosszról egyaránt. Volt, amelyiktől többet vártam és olyan is, amely meglepett. Legtöbbször más véleményt fogalmaztam meg, mint a többi kritikusok, ugyanis én soha nem bírtam csak az animációt és a „gyönyörűen megmunkált képi világot” értékelve megnézni valamit. Ezért nem voltam elájulva az Avatartól, a görög mitológia történeteit újrafelhasználó monumentális 3D-s filmektől meg pláne! Ahogyan a mindenki által egekig magasztalt animált Dzsungel könyvétől sem, amely - véleményem szerint - egyetemes népszerűségét annak köszönheti, hogy a szülők a film megjelenésétől kezdve gyakorlatilag megúszták, hogy tényleg egy könyvből kelljen megismertetniük gyerekükkel ezt a lebilincselő történetet. Maradi emberként nem nyűgöz le a gondolat, hogy a lustaságomra apellálva próbálnak meggazdagodni egyes stúdiók. Azt szeretném, hogy öljenek egy-egy film készítésébe időt és energiát! És még egy rajzfilmtől is elvárom, hogy ötleteivel és mondanivalójával próbálja formálni nézői világképét, és hogy humorával tegye emlékezetessé a moziban eltöltött időt. Sokszor már azt hiszem, hogy tényleg utópisztikus elképzeléseim vannak a szórakoztató iparról, de aztán szerencsére mindig jön egy film, amely visszaadja a reményeimet. Ilyen volt a Zootropolis – állati nagy balhé is…

Állati utópia
Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben minden élőlény ugyanúgy fejlődött, mint az ember! Itt, az állatok immár nincsenek beskatulyázva. Nem léteznek vadak és vadászok, mindegyik faj egy nagy, jól működő társadalom tagja, ahol mindenki az lehet, ami csak szeretne lenni. Avagy mégsem? A film Judy Hopps életútját mutatja be nekünk, aki nyúl létére (egy gyerekkori élménytől inspirálva) elhatározza: a fajtájából elsőként be fog lépni a rendőrség kötelékébe, és fel fogja venni a harcot a bűnnel. Elvégzi az akadémiát, majd elhagyva a farmot, amelyen felnőtt, a nagyváros, Zootropolis felé veszi az irányt, ahol végre beteljesítheti a sorsát, és nagy dolgokat vihet véghez! Ahogy egy naiv, falusi nyuszi gondolja… Neki, mint első kisállatnak a rendőrök között, jutott a megtisztelő feladat, hogy úttörőként elviselje a kétkedő tekinteteket és a kulimunkát, amelyet rálőcsölnek. Mindez azonban az első néhány nap után megváltozik, amikor ismeretséget köt a simlis rókával, Nick Wilde-dal, akivel együtt olyan gyanús dolgokra lesz figyelmes, amelyek csak az újoncoknak és a társadalomba beilleszkedni képteleneknek tűnhetnek fel… Kezdetét veszi hát egy olyan nyomozás, amely az egész földi paradicsomot a feje tetejére fogja állítani! 

Az állatok szintjén
Igen, ez egy gyönyörű, alig ránk erőltetett párhuzam, amelyet kénytelenek leszünk meghúzni saját társadalmunk és az állati utópia társadalma között. Ugyanis, Zootropolis ugyanúgy épül föl, mint bármely más város: megvan a maga alvilága, munkás és hivatali rétege, valamint rettenthetetlen vezetősége. Mindegyik állatnak el kell foglalnia azt a pozíciót, amelyet számára gyerekkorunk mesesztereotípiái kijelöltek: lett légyen szó polgármester oroszlánról, bankár lemmingekről, gonosz farkasról vagy kertészkedő nyúlról… A társadalom vezetése a nagy, erős állatokra hárul, ahogy a város ellátása a megbízható növényevőkre. Mert így az ésszerű, nem? És mivel ez a rendszer idáig jól működött, aki nem hajlandó a felé támasztott elvárásoknak megfelelni, azt a társadalom nagyobbik fele könyörtelenül elnyomja. Valószínű, hogy a filmet néző gyerekek, csupán abba fognak belegondolni, hogy milyen gonoszul bántak a lelkes nyuszival és a lelke mélyén kedves rókával, de nekünk, felnőtteknek fel kell tennünk a kérdést: vajon a mi társadalmunk túllépett már a maga sztereotípiáin? Kiket tartunk a legjobb sportolóknak? Kikről hisszük, hogy hegedülve fogjuk látni egy évtized múlva az utcasarkon? Milyen típusú osztálytársunk lesz az, aki „kereskedelem és marketing” avagy „kommunikáció” szakra fog jelentkezni? Őszintén szólva úgy gondolom, hogy még az én, éppen felnövő, betagozódó generációmban is élnek ezek a pozitív/negatív előítéletek. Amely igazából nem is lenne baj, ha tudatosan, saját tapasztalatainkra támaszkodva vonnánk le ilyen következtetéseket, nem pedig valakinek a származása, bőrszíne, családi körülményei miatt. Talán itt az ideje, hogy új, tiszta lapot nyissunk, és hagyjuk, hogy a gyerekeink immár ne a mi vagy szüleink előítéletei alapján éljék az életüket, hanem saját tapasztalataik alapján jussanak el valami újfajta sztereotípiához. Ez a film előkészítette ehhez a terepet. Lehetséges volna, hogy egy szimpla „mesefilm” mondanivalója miatt komolyan el kell majd beszélgetünk a gyerekeinkkel?

Semmiből az élre
A Zootropolis megbújt a többi, jobban promózott film között. A Kung fu panda 3, az Oscar gyanús alkotások és a szuperhősök mellett senki nem törődött vele, és ahogyan az lenni szokott, az alamuszi nyuszi tényleg nagyot ugrott. És milyen kár lett volna kihagyni éppen azt, amelyik végre nem okozott csalódást! Ez a film ugyanis mindent megtestesített, amit csak egy gyereklelkű felnőtt vagy egy komolyabb gyerek elvárhat egy filmtől. Eredeti, nem várt humorral láncolt oda minket a filmvászon elé, ráadásul egy igen fontos, aktuális témát dolgozott fel úgy, hogy nem félt véleményt mondani róla, és irányt mutatni a nézőinek. Önfeledt nevetést és szívből jövő megértést váltott ki mind a fiatal, mind az idősebb nézőkből is. 2016 legjobb animációs filmjét élvezhettük mindannyian. A kérdés csak az, hogy mi, nézők képesek vagyunk-e fontos filmmé is tenni?