Meghalnék ezekért az információkért!
A történet jó. Mi más lenne, hiszen a képregény által felvázolt történeti szálat követi. Apokalipszis jön, négy követőt gyűjt maga köré, és megpróbálja elpusztítani a világot. Azonban! Ezt a sztorit kellett beleerőltetni az újfajta X-men filmek világába, lévén már senki nem hajlandó az eredeti szereplőgárdából felölteni a fekete sztreccs jelmezt (kivéve persze Hugh Jackmant, akinek nyilván pénzügyi gondjai vannak, hogy nem hajlandó megszabadulni a Farkas szereptől). Nos, ilyen egyszerű okok miatt a rendező és a forgatókönyvíró iszonyú energiát fektetett abba, hogy elhitesse nézőkkel,  hogy a sorozat szempontjából tényleg van annak értelme, ha a nyolcvanas években feltűnik egy szupermutáns, aki el akarja pusztítani az egész Földet, mégpedig az egyetlen módon, ahogy azt az X-men franchise el tudja képzelni: Magnetó segítségével. És sajnos azt is be kell vallanom, hogy egyedül ez tűnt logikusnak és értelmesnek a filmben – de ez is csak a régi részek fényében. Ebben az új alkotásban ugyanis még olyan – a történet szempontjából igencsak fontosnak tűnő – kérdésekre sem kaptam választ, mint milyen konkrét képességei is vannak Apokalipszisnek azon túl, hogy köpenyt hord, nincs emberi arca és elváltoztatja a hangját, ha beszél (és nem Batman)? Miért akarja kiirtani az emberiséget, ha igazából az a célja, hogy uralkodjon az emberek felett? A négy követőjének tényleg csak az a feladata, hogy szétterpesztett lábbal, vagányul álljanak főgonoszunk mögött, ha éppen beszél? Tényleg azért változtatták meg a múltat az előző részben, hogy most eljöjjön a világ vége? És ezek csak azok a kérdések, amelyek már a film nézése közben is felmerültek bennem. De ahelyett, hogy ezekre választ találtam volna a két és fél órás játékidő alatt, inkább megtudtam, hogy: Xavier hogyan is lett kopasz. Jennifer Lawrence-nél még mindig nem sikerült jobb nőt leszerződtetni az új részekhez, és hogy Hihetetlen Árnyék fiatal korában úgy nézett ki, mint a kékre festett Varga Viktor. De talán megegyezhetünk, hogy ez utóbbi információért megérte feláldozni az összefüggő, logikus történetet…

És ha már a logikánál tartunk
Talán nem én vagyok az egyedüli, aki már teljesen elveszítette a fonalat ebben az időben ugrándozó új trilógiában. Pedig nagyon próbálkoztam „csak élvezni a látottakat”. De amikor már végképp megcsömörlöttem a régi szereplők előéletének bemutatásától, akkor óhatatlanul is belegondoltam: minden ugyanabba az irányba halad, mint amit az első részek felvázoltak. Farkas megkapta az acélkarmait, a Professzor tolószékbe került, Magnetó még mindig übermenschnek képzeli magát… Persze majd a következő részben biztos minden kérdésre választ kapok! De igazából már azzal boldog lennék, ha majd legközelebb 2016-ba jönnének vissza és megakadályoznák, hogy Hujber Feri legyen Magnetó szinkron hangja, amellyel sikerült egy lendülettel kasztrálni a legjobb karakterét a franchisenak. Avagy ha már nagyot álmodunk, menjenek vissza 2014-be, hogy megakadályozzák a Trónok harca reuniont idéző castingot! Egyes színészek alakítását látva visszasírtam azokat az időket, amikor még filmszínészek mentek rengeteg pénzért sorozatokba játszani és nem fordítva! De a szörnyű igazság az, hogy Sophie Turner és Olivia Munn csak a jéghegy csúcsát jelentette. Bestia, Scott, Jubilee és Xavier szerelmének bénázását még a „nagy öregek” tehetsége sem tudta elfeledtetni velem. Az egyetlen pozitívumot a fiatal színészek között Higanyszál jelentette, akivel kapcsolatban viszont az szomorított el, hogy a benne rejlő nagy lehetőségek ellenére egy az egyben ugyanannyit és ugyanúgy sikerült kihozni belőle, mint az Eljövendő múlt napjaiban: egy jelenetben megmentett mindenkit, majd meg is feledkeztek róla. Viszont az általa dominált öt percben sikerült még királyabbá tennie az Eurythmics Sweet Dreams című slágerét – már ha ez egyáltalán lehetséges.

Mindent egybevetve
Egy monumentális alkotást láttam, amely megpróbált belesimulni a sorozat többi része közé úgy, hogy tele rakták utalásokkal mind a régebbi, mind az újabb részekre. A már felbukkant történeti szálakat igyekezett továbbvinni és bővíteni, mégpedig ragaszkodva a képregényhez, bizonyára csak azért, hogy elnyerje ezzel a rajongók szeretetét. A kritikusokat megnyerendő pedig kétségbeesetten próbált a fent említett keretből kilépni: új, soha nem látott karakterek életre hívásával  felpörgetni, újraszínezni és meglepetésekkel telivé tenni az alkotást. És már csak azzal, hogy ezt felsoroltam, nyilvánvalóvá válhatott mindenki számára: még Bryan Singernek sem sikerülhet ennyi lovat egyszerre megülnie. Nem is ment neki. De szakmai rutinjának és rendezői zsenialitásának köszönhetően sikerült mérsékelnie a hatalmasnak ígérkező bukást egy kisebb – dollármilliárdnyi haszonnal kompenzált – eséssé. Az biztos, hogy egyik tábor sem lesz maradéktalanul elégedett ezzel a filmmel, de pont a mindenki felé tett gesztusok miatt senki sem fog lázadozni miatta. A sorozat hangulatát megkaptuk egy egészen értelmetlen történettel körítve, amely aztán végképp meggyőzhetett minket: semmilyen próbálkozás nem tud az eredeti X-men trilógiához felérni. (De még a Deadpoolhoz sem.)