Kezdetek
Wade gonosz és szarkasztikus. De olyannyira, hogy én, akit szintén ezekkel a jelzőkkel szoktak leírni, példaként tekintek rá. Ő abból él, hogy másokat megijeszt, és eltesz láb alól. Én még abból, hogy kritikáimmal „pusztítok el” filmeket és könyveket. Ő szerelembe esett, majd közvetlenül azután kiderült róla, hogy áttétes rákja van (ám itt  remélem, hogy megszűnik a párhuzam). Mindezek hatására elhagyta barátnőjét és egyedül csatangolva próbált meghalni, amikor is rámosolyogott a szerencse: egy öltönyös fazon gyógyulást ígért neki egy kísérleti program keretében. Fájdalom, gyógyulás, új ellenfélre találás és egy nagy csattanó… átlagosnak tűnő „marveles” eredettörténet, amelyet komoly bőrproblémák tettek egyedivé. És amelyeket realizálva Wade nem mer visszatérni élete szerelméhez. Viszont elkezdi üldözni Örök Élet Wellness Centerbeli kezelőorvosát, aki röhögve biztosította arról: még véletlenül sem fog tenni semmit azért, hogy hősünk újra jóképű Ryan Reynolds legyen. Így, szabdalt arcát elfedni akarván, Wade piros sztreccsruhát húzott és leforgatott egy filmet, amely tűzoszlopként vezette át a szuperhősmozikat egy új, csúf, de sokkal élvezhetőbb érába.

Tizenhatos karika
Miért is lelkendezek? Hiszen a történet – a fentiek leírás alapján (meg őszintén szólva a látottak után is) – csupán egy átlagos bosszúhadjáratnak tűnik, ami a „megszereztem a lányt, boldog vagyok” befejezésre igyekszik kifutni. És ezt nem is tagadhatom. Ami kiemeli a filmet a többi képregény-adaptáció közül az a „minden más”. Először is, hogy az alkotók tudták, hogy mit akarnak csinálni és meg is valósították azt: kis költségvetésű filmet, kevés robbantással, sok finesszel és olyan utalásokkal, amiket igazán csak a felnőttek fognak érteni. Ez a film egyedül nekik fog készülni! A stáb elhatározta, hogy nem fog egy minden korosztály számára befogadható, langyos forgatókönyvvel dolgozni (ahogy a Kickass és hasonszőrű elbukott újító társaik tették a nagyobb bevételek érdekében), hanem az elhanyagolt felnőtt korosztályra fog koncentrálni, akiket viszont maradéktalanul meg akar nyerni magának. Wade/Deadpool beszólásai, szarkazmusa és menő lezsersége egész végig elviszi a hátán a filmet, amelyet, józanul, csupán másfél órásra terveztek! Ezalatt az idő alatt egyszer sem éreztem azt, hogy elég lett volna új kedvenc szuperhősünkből, ugyanis nem kellett (az általában a  fiatalabb korosztálynak szánt) primitív hányós-büfögős-fejbeverős poénokat elviselnem. Azáltal pedig, hogy Deadpool nem vált se unalmassá, se unszimpatikussá számomra, a stáb elérte, hogy öntudatlanul is azért drukkoljak: Piros-fekete barátunk találja meg a boldogságot és legyen örökre együtt a Lánnyal! Mert jó körítés mellett, az egyszerű álmok unalmasságáról is elfeledkezünk, és életbevágóan fontosnak tűnnek.

Az igazi, jól sikerült kőleves
Mindezek fényében pedig kénytelen vagyok azt mondani, hogy a filmet a józan ész és a forgatókönyvírók emelték a mennyekig. A főszereplő Ryan Reynolds csupán annyit tett a film sikeréért, hogy elmondta a szövegét, amelyet ügyesen betanult. Hiszen gondoljunk bele! Csak nem véletlen, hogy arcnélküli Deadpoolként sokkal szerethetőbb, mint kiszuperált Zsoldos Wade-ként? Pedig jól lett felépítve a karaktere már emberként is! Főszereplőnk már a kínzások és az örök élet elnyerése előtt is a megbotránkoztatás és a fekete humor ura volt… Wade Deadpool alárendelése ékesen bizonyítja, hogy Reynolds színészként semmit sem tudott hozzátenni a filmhez! Persze ez a választás lehetett szándékos is, hiszen jön a (továbbra is álarc mögé bújtatott) Deadpool 2., ahol már annyira sem kell majd elviselnünk Reynolds mimikáját, mint most, a karakter eredettörténetét bemutató első részben! Ráadásul nem ez volt az egyetlen hiány, amelyből előnyt sikerült kovácsolnia az alkotás készítőinek! Az utóbbi években végre a Marvel univerzum tényleg egységes univerzummá vált, ahol egy-egy epizódszerep, egy vicc erejéig a legnagyobb színészek által megformált hősök is megjelenhetnek egy kisebb filmben. Lassan elvárássá vált, hogy feltűnjön valami oda nem illő karakter. Itt azonban megint csak (a kis költségvetés miatt?) a vendégszereplők hiányával operáltak a forgatókönyvírók. Ráadásul nagyobb sikerrel hagyták ki és parodizálták ki az egész Xavier-csapatot, mint amennyit nyertek volna Farkas vagy a Professzor megjelenésével! Azzal főztek, amijük volt, és mégis fogyaszthatót és népszerűt alkottak. És ha a második részben is hasonló sikereket tudnak majd elérni… új szuperhős nemzedéket fognak felnevelni az apokalipszis előtt álló X-menek helyére.