Fehér kutya az újkorban
Mindannyian el voltunk kényeztetve az utóbbi években a rajzfilmek terén. Egyre jobb és ötletesebb rajzfilmeket keltenek életre a legjobb forgatókönyvírók segítségével, s ezeknek megvalósítására a legjobb rendezők szántak időt, a leggazdagabb stúdiók pedig egyre több pénzt. Ennek a folyamatnak köszönhető, hogy a rajzfilmkészítés immár nem egy kisebb mellékága a filmiparnak. Sikerült végre kivívnia a saját helyét a mozi világában. És ez, az egykor kis erecske, amely pusztán a kisgyerekek érdeklődésére alapozva próbálta a fenntartási költségét megkeresni, végre tekintélyes folyóvá duzzadt, amelynek immár az a célja, hogy elárassza, és megszólítsa az egész világot. A felnőttekét is. Emiatt a célkitűzés miatt a legújabb animációs filmek most már mélyebb, felnőttesebb tartalommal vannak felruházva, mint elődeik. Bonyolult történet, érzelmi változások, rétegelt karakterek, ok-okozati összefüggések… olyan mesék, amikről nemcsak beszélni lehet, hanem beszélni is kell. Mindezek közül jócskán kilóg Snoopy és Charlie Brown igazi „old school” története.
Első ránézésre, egy Kung-fu pandával, vagy egy Így neveld a sárkányodat-tal összevetve azt mondhatnánk, hogy az együgyűségig egyszerű filmről van szó. A Kutya iskolába akar járni gazdájával együtt, Charlie Brown pedig az ő szerethető ügyetlenségével megpróbálja meghódítani ifjúkora eddigi legnagyobb szerelmét. Mindkettő lehetetlennek tűnik, lévén hogy Snoopy nem tud beszélni, Charlie-nak pedig még az sem megy, hogy megszólítsa szíve választottját. Viszont még így sem ígérkezik olyan nagy sztorinak ezen apró konfliktusok megoldása, mint „saját magunk definiálása” vagy „egy generációk óta tartó háború befejezése”. Hogy lehet az, hogy mégsem egy rossz élménnyel hagytam ott a mozitermet? 

Nosztalgia. A csodálatos fajtából.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy Snoopy egy ikon. Aki szereti, az szereti, aki nem, az nem. Ez utóbbi csoporttal úgysem lehet mit kezdeni, de az előbbi szinte garantáltan azért ragaszkodik hozzá, mert gyerekkora kötődik ehhez az ebhez és annak piros kutyaházához. Édes nosztalgia újra abba a világba kerülni, amely egyszerre egyszerű és bonyolult. A film hatására felidéztem: anno, abban a korban, amelyben éppen Charlie van, nekem is a világot jelentette az, hogy amellett a lány mellett ülhettem, akit csak távolról mertem éppen szeretni. Ráadásul én is szívesen megvitattam lelki problémáimat aktuális házi kedvencemmel, aki – merem remélni – ugyanolyan nagy reményekkel várt haza délután az iskolából, mint amilyen szomorúan kénytelen Snoopy elengedni az ő gazdáját. A film visszahozza számunkra ezt a kort és ezeket az emlékeket. Ráadásul valami felfoghatatlan – mostanában abszolút rendhagyó – tisztaság árad az egész meséből. Még véletlenül sem az adja a konfliktust, hogy Charlie hazudott, avagy hogy a Kutya rosszat csinált. Sőt! A többi rajzfilm gonosz, felnőttes világához képest csodálatos az, hogy fel sem merült a főhősökben, még ötletként sem, hogy becstelen úton is lehetne járni, élni egy életet! A film feszültsége (mert ennek ellenére is van neki!) úgy hat ránk, hogy önfeledten drukkolunk: ne csak előttünk, felnőttek előtt legyenek nyilvánvalóak Charlie Brown és hűséges társának értékei! Azt kívánjuk, sőt, követeljük, hogy kezdjék el végre társaik is értékelni őket azért, amiért igazán kell, és amiért meg is érdemlik a szeretetet. 

Bárcsak minden nap!
Nincs ezen mit tovább elemezni. Később, akik együtt láttuk, nem is tudtunk róla nagyon beszélni, viszont mindannyian megegyeztünk ebben, hogy jobb, „karácsonyibb” hangulatba kerültünk ettől a mesétől, mint bármilyen „karácsonyi speciális mozikiadástól”. És megkockáztatom: nem csak a „szeretet ünnepének” közelében billentene minket ez a mese egy emberségesebb, boldogabb élet felé. De erről meggyőződni – és tudósítani – csak a DVD megjelenése után fogok!