Az élet peremén

Bodzsár Márk első nagyjátékfilmje 1992-be repíti a nézőt, amelyben egy mentős triász mindennapjait ismerhetjük meg. Élet és halál urait, akik megmutatják, hogy az életen gyakran, ráadásul néha még a halál kapujában is lehet nevetni. A film akasztófahumora Tarantinot idézi, de nem tolakodó vagy plagizáló módon. Az országban a kilencvenes évek elején uralkodó gazdasági-társadalmi környezet, amelyben a vállalkozó szelleműeknek számos lehetőség kínálkozik az ügyeskedésre, humorforrásban gazdag díszletként szolgál az eseményekhez.  


Életet és halált előre látni
A történet nem túl bonyolult: Milán (Ötvös András) a szarajevói háborúból Budapestre szökik, ahol egy véletlen folytán az éjszakai mentősök közt kap munkát. Igyekszik minél többet spórolni, hogy menyasszonyát is kiszöktethesse Jugoszláviából. A mentőt Kistamás vezeti, az önjelölt ninja, aki kardja nélkül egy lépést sem tesz, a felszereléséhez tartozó kéjgázt pedig előszeretettel használja. Keresztes Tamás jó érzékkel nyúlt a figurához, épp annyira dilis, hogy még elhisszük, tényleg szembe jöhetne velünk egy ilyen fazon a Nyugati aluljárójában. A mentőautó „istene” Fék doki (Rába Roland). Ő az, aki évtizedes tapasztalataira támaszkodva mindig pontosan megmondja, kinek milyen esélye van a túlélésre: le fog-e állni a beteg szíve, és ha igen, vissza lehet-e majd rántani a túlvilágról (akár egy jó erővel megküldött öklössel). Akinek – szerinte – nincs esélye a túlélésre, azért nem küzd. Egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz. Viszont időben értesíti az ismerős temetkezési vállalkozót – természetesen – megfelelő díjazásért cserébe. Számára ezért (is) isteni ez a műszak… Milán lelkiismerete az első alkalommal még hangos, ám az élet újonnan megismert szegmense lassacskán felülírja moralitását, folyamatosan tompítva hősünket…


Egy egyszerű gesztus
Valószínűleg pont az érdektelenség felé mutató munkaábrázolás miatt  kifogásolta (egyes sajtóforrások szerint) az Országos Mentőszolgálat a filmet. Viszont azzal, hogy a stáb véradással egybekötött bemutató-napokat tartott a mozikban, sikerült a Mentőszolgálat kritikáinak élét is tompítani. Ráadásul a kezdeményezésnek köszönhetően sikerült jó tucatnyi mentőssel együtt megnéznem a filmet. Hangosan, térdüket csapkodva röhögtek mind. A fennhangon kicsúszott „ilyen esetem már nekem is volt” mondat pedig csak megerősítette, hogy a valóság gyakran rákontráz a képzeletre!

A mindennapok fekete humora
A film hangulata nagyon erős, nagyon jellegzetes. Bodzsár Márk nem titkoltan nagy rajongója és tisztelője Tarantinonak, ez pedig – a film atmoszféráját, a zenéjét figyelve, és az egyes jelenetekben felhasznált művér mennyisége alapján – hamar egyértelművé is válik. Humora épp olyan sötét és ugyanúgy pengeélen táncol. Viccet mer csinálni abból is, amit a társadalmi konvenció kicsit sem tart viccesnek. Pedig hányszor történik olyasmi mindannyiunk életében, ami annyira képtelenül balszerencsés, hogy már csak röhögni lehet rajta Az Isteni műszak Murphy barátunk létezését igyekszik elfogadtatni velünk. Eredményesen.

.
Bár Tarantino nagy hatással volt Bodzsár Márkra, a fiatal rendező nem másolni próbálta. Nem egy rossz magyar Tarantino-filmet láttam, hanem egy jó elsőfilmes rendezői munkát. Ötlet, szellem, frissesség, igényesség – álszentség nélkül. Úgy tűnik, igenis lehet élvezni a magyar filmeket, csak legyünk rájuk nyitottak!