Érdemes. Nem vagyok az az „alternatív” fajta, szeretem a hollywoodi filmeket, amiben lövöldöznek, szépen halnak, szerelmesek lesznek… de tudom, az az igazi élmény, amelynek valami olyan mondanivalója van, amely megdöbbent, jobbá tesz, átalakít, formál. Na, ilyen élmény volt végignézni újra, ahogyan a neonáci Adam Pedersen (Ulrich Thomsen) életét felforgatja egy, a saját álomvilágában élő pap, akit a névtelenségből kitörő Mads Mikkelsen játszott. Ádámot az ítélet végrehajtás közmunkára kötelezte, melyet a vidéki pap, Ivan szárnyai alatt kell letöltenie. Egy tucatnyi hét eseményeibe nyerünk betekintést, mely során Ádámnak csupán annyi feladata lenne, hogy békén üljön és megsüssön egy almás pitét… és amely „küldetés” át fogja formálni a bűnözői életét. Mint kívülálló, belefolyik Ivan életébe (ahogy, mi is!), látja, hogyan verik át a túl nagy hittel rendelkező papot a pártfogoltjai, és azt is látja, hogyan veri át Ivan önmagát azzal, hogy vaknak tetteti magát. Iván alternatívát akar mutatni Ádámnak, aki viszont el akarja venni a pap hitét, egyetlen, világba vetett kapaszkodóját. Ráadásul Isten is, úgy tűnik, Ádám mellé áll! Egy újkori Jób történetnek lehetünk tanúi…

Szomorú, megható, elgondolkodtató. És vicces. Nem egy olyan filmről van szó, amely depresszióba lök, és amelyet csak akkor néz meg újra az ember, ha kínozni akarja magát. Ehelyett kimondhatom: szórakozni fogunk, ha úgy döntünk, bizalmat szavazunk ennek a dán film remeknek. A film kimeríthetetlen humorforrást talált a két világ – a hit és a bűnözés/kívülállók – találkozásában. A pragmatizmus harca a felsőbb erőkével… ahol a hadszíntéren mindkettő bolondnak tartja a másikat, és végül mindegyik átalakul a másik hatására. Előttünk elevenedik meg a tény, amelynek igazáról lelkünk mélyén mindig is tudtunk: a pap vakhitének hiánya, amelyre a bűnözők is tudtukon kívül támaszkodnak, bizony sokkal inkább hiányzik, mint a kopasz motorosok bőrszín alapján elkövetett erőszaktevései. A filmet nézve tudtunkon kívül is választunk, így pedig sarkítva ugyan, de magunkat láthatjuk minden egyes jelenetben. Előítéleteinket, gonoszságunkat, kárörvendésünket és önmagunkba vetett végtelen bizalmunkat. Habár az egész filmet egy remek jelképrendszer övezi, melyet megfigyelve előre láthatjuk a szereplők lelki reakcióit (és elgondolkozunk, hogy vajon a való életben is van-e ilyesmi), nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy kikövetkeztessük, milyen kérdések feltételére próbálja rávezetni a film a nézőit. Mégis mire megyünk hit ellen erővel és ököllel? Mit és kinek akarunk ilyenkor bizonyítani? És ha netalántán sikerül is megtörni valakit, ráerőszakolni, amit akarunk, azzal jobbá tesszük önmagunk vagy bárki más életét?

Nem könnyű erről a filmről írnom, főleg, hogy visszaemlékezek, nagymellényű gimnazistaként még véletlenül sem ismertem el, hogy ilyen aspektusa is lehet a filmnek. A folytonos tagadás, a dac, az ellenállás… nyilvánvalóvá válik akkori szűklátókörűségem és korlátoltságom. Igen, igaz, hogy rengeteg árnyalata van a filmnek, amelyek életkortól, hangulattól függően felerősödhetnek. Ettől lesz kiváló film, amelyről érdemes beszélni, és amelyet időről időre érdemes újranézni. És tanítani. Mert egyáltalán nem biztos, hogy a címe alapján felfigyeltem volna erre a filmre. Nem hiszem, hogy ilyen mély önvizsgálatot tartottam volna az utána való vitákra való emlékezés nélkül… és nem hiszem, hogy valaha is ilyen mély hálát éreztem volna egy tanár iránt, aki megengedte, hogy elmondjam a gondolataimat, és aki csendben próbált terelgetni egy bölcsebb és jobb út felé. Ki kell törni a múlt árnyékából, ez kétségtelen! Viszont vannak esetek, amikor el kell gondolkodni: érdemes-e.