Bár ez Asterix-képregények eredeti szerzőpárosa, azaz René Goscinny és Alberto Uderzo sajnálatosan régen elhunytak, az Asterix-biznisz – szerencsénkre, teszem hozzá gyorsan – pörög tovább. Így történhet, hogy a profi írónak, Fabcarónak, és a szintén profi rajzolónak, Didier Conradnak köszönhetően a 40. sorszámmal jelzett kötettel folytatódhat ez a csodálatos univerzum, ráadásul olyan profi és magas minőségben, hogy ahhoz még Goscinny és Uderzo is minden bizonnyal elégedetten csettintene. 

Bevallom, hogy nehezen tudom elfogadni és felfogni, hogy tud valaki ilyen tökéletesen hasonulni az eredetihez – mind a történetszövés, mind pedig a rajzolás tekintetében. És akkor ne feledkezzünk meg Bayer Antalról sem, a magyar verzió fordítójáról, aki immár évek, vagy tán évtizedek óta olyan szintű humort visz bele ezekbe a képregényekbe, amely egyfelől úgy nemzetközi, hogy tipikusan magyar (és nem csak szójátékilag, hanem a referenciák tekintetében is – lásd lejjebb), másfelől meg érződik rajta, hogy… szereti ezt csinálni. Nem csak munka – szerelem. Legalábbis ez érződik – ha nem így van, elnézést, és gratula a mimikrihez. 

De lássuk, miről szól a teljesen új epizód, A fehér írisz. 

Caesar udvarában egy Vicivirtus nevű illető megfogadja, hogy legyőzi a gallokat, mégpedig a rendkívül divatos életmódváltásra való serkentéssel: ezzel együtt jár némi ezoterikus baromsággal leöntött önismereti és önszuggesztiós tréning, amelynek alapja a kölcsönös, már-már (vagy inkább már-már nélküli) hízelgés és nagyotmondás, afféle Coelho-aforizma-stílben, valamint a pozitív gondolkodás propagálása, másfelől a táplálkozási szokások megváltoztatása: egyszóval minden, ami szánalmas korunkat jellemzi, mikor nem háborúzunk vagy sínylődünk járványok alatt, hanem „megvalósítjuk önmagunkat”. 

Képzelhető, milyen hatással van ez („Megtanítom az embereidet pozitívan gondolkodni! Ha békében vannak önmagukkal, készen állnak a harcra” – erre a hadseregvezető leleményes és kultúrtörténetileg ismerős válaszkiforgatása: „Ha háborút akarsz, készülj a békére? Hm…”) az attitűd egyfelől a reguláris római hadsereg katonáira és tisztviselőire: („Egyik első lecke: ahelyett, hogy „Elmész a bolondok falujába?”, azt kell mondania a centúriónak, hogy: „Valószínűleg inkább azt akartad mondani: »Micsoda? Elmész a tiédtől eltérő kultúrájú és kiszámíthatatlanul viselkedő falusiakhoz?«”), másfelől a gall falu lakóira… bár ez utóbbira eleinte igen jó hatással van, természetesen: abbamaradnak a csörték, a harcias gallok verekedés helyett pozitívan gondolkodnak és roppant udvariasak egymással, amit Vicivirtus meg is mutat nekik, nyomban az ugyancsak fura párosnak kinéző Asterix és Obelixszel való első találkozáskor, midőn „Ó kecsesen diszharmonikus barátaimnak” nevezi őket, vagy midőn a büdös halakat áruló polgártárshoz fordul a következő szavakkal: „Üdvözöllek, ó, tengerimoszat-illatú nemes kalmár! Vicivirtus vagyok, és bevándorlom eme szép vidéket. Szívesen megvásárolnék néhányat alaptápanyagoktól duzzadó friss halaidból!” 

(Esküszöm, mindegyre felröhögök, miközben idézek. A teljes píszískedő 21. századeleji kínlódás mesteri és zsigerek közé döfő paródiája mindez… csodálom is, hogy megjelenhetett.) 

A gallok lelkesen próbálják eltanulni a fentebb stílt (néha azért összekeverik a szavakat vita közben, például a halárus úr „egészséges tápalapok, tele kiemelt helyi forrásokkal”-ként emlegeti ennen büdös halait), de a körmönfont Vicivirtus szép lassan egymás ellen hízelgi őket, és így meg is gyengíti a falut. Obelix szavaival élve: „Szerinted fogunk még egyáltalán veszekedni és püfölni egymást, mint azelőtt? És eldugítjuk újra az ereinket?” (Ez utóbbit nyilván vadkannal, melynek fogyasztását a vándor tudós és aforizmagyáros természetesen nem javasolja.) 

Amikor pedig a kornyikálása miatt máskor állandóan lekötözve „mulató” zenésznek is hangot kell adni a nagy píszíben („Igen, fontos, hogy az akusztikus kisebbség kifejezhesse magát”, mondja egyik falubeli, aki korábban az első hangnál vágta kupán a lantost), egészen frenetikussá válik a történet, és a magyar szójátékok és referenciák is erőteljes tobzódást mutatnak, ilyen setlisttel: „Mániám… végighajtani Gergovián”,  „Csak neked ííírom a gallt”, „Ha én Róma volnék, nem csak egyszer nyílnék”, „Hol az a bárd, ki soha-soha nem hagy eeeeeel…” Szerencsére mind a rómaiaknak, mind a galloknak (vagyis a gallok közül egyeseknek) helyén van az eszük, és egykettőre helyreteszik az életmódtanácsadó-influenszert: „Fejedbe szállt a sok hal, amit ettél”, mondják neki, és mikor a főnök felesége is megszökik ezzel a betolakodóval („Hagyott egy üzenetet – panaszolja a főnök, Hasarengazfix feleségéről, Satrafináról – hajnalban hallottam vésni, de azt hittem, bevásárlólista”), akkor akcióba lendülnek, felkerekednek és más kultúrákkal is megismerkednek (sznob festők és vésők, konyhaművészet, színház, ahol éppen a Godoszra várva c. darabot adják stb.), majd egy alapos verekedés után helyreáll a rend, a gallok élik bumfordi és durva, vadkanzabálós és éreltömítő életüket, és néha megverik a píszíből szintén kigyógyult római legionáriusokat is. 

Elképesztően vicces, vidám, magas nyelvi humorral megírt, helyzetkomikumban és (figyelem!) kortárs társadalomkritikában és -paródiában bővelkedő kötet lett az új szerzőpáros Asterixe, olyan, amely nemhogy nem vall szégyent a nagy elődök előtt, hanem éppenséggel a legjobb történetek közé emelkedik. Remélem, a 100. kötetig nem is lesz megállás. 

Asterix 40.: A fehér írisz. R. Goscinny és A. Uderzo nyomán írta Fabarco, rajzolta: Didier Conrad. Móra Kinyvkiadó, Budapest, 2025.