Ismét a kiadótól rendeltem meg a vadi új Lucky Luke-füzetet. Sokadik alkalommal tettem ezt. Figyelemre méltó, hogy amennyiben közvetlenül tőlük rendeled meg a füzeteket, nem számolnak fel postaköltséget a kiküldéshez, és ennek ellenére nagyon kedvezményes a darabonkénti ár. Ehhez mit szólsz? A piacról élünk. Csaptam nekik egy kis ingyen reklámot a korrektségük végett. Miről beszélek? Konkrétan nem mondom el, miért, mert egészen biztosan vérszemet kapnál, de hidd el nekem, ritka korrekt üzleti partnerek! Az olvasók felé, nekem csak erről van tapasztalatom, mindenképpen. 
Itt van tehát a magyarul megjelent 41. füzet, ami számozásnak mindössze annyi jelentősége van, hogy tudjuk, magyarul ez a 41. De ennek se az eredeti kiadás kronológiájához, se a képregény belső időfolyamához nincsen köze. 

Kép forrása

Megjelennek a Daltonok...de mikor is?
Ezzel a 41-es sorszámmal jelen esetben azért is akadhat bajunk, mert a Lucky Luke-füzetek eredeti, belga megjelenése szerint valóban ez volt az a történet, amelyben a négy Dalton, akik később Luke permanens ellenlábasának számítanak, először kapott főszerepet. A képregény 1958-ban jelent meg első ízben, a sorrendben tizenkettedik Lucky Luke-történetként.
Magyarul azért ütközünk meg a történeten, mert ahogyan mondtam, a megjelenéseknek semmi köze az eredeti történetek megjelenésének a sorrendjéhez. Így nálunk akkor jelennek meg a Daltonok, amikor több füzetben eddig is jelen voltak. Spongyát rá, mondaná Virág elvtárs.
Ahogy utána olvastam, a magyar kiadás esetében hiányosság van a szerző feltüntetésében. Nem borítóra írt szerzővel van baj, a grafika valóban Morristól származik. A magyar kiadásról ellenben lemaradt René Goscinny neve, akihez a történet kötődik.

Egyébként a Lucky Luke történetek megjelenése is igazolja Goscinny társmunkáját: az első nyolc történetet Morris egyedül követte el, a kilencediket már Goscinny-al karölteve alkották, a tizediket ismét egyedül Morris, de utána (két füzet kivételével) az 46. kötetig, Goscinny haláláig folyamatosan együtt dolgoztak. (Később posztumusz megjelent még négy füzet, amit együtt ötlöttek ki.)

Kép forrása

Lucky Luke és a négy tréfás gazfickó
A Daltonok tök egyformák, csak különböző magasságúak, a törpétől a langalétáig. Veszélyes bűnözők, akiktől mindenki retteg. Természetesen Luke kivételével mindenki. 
Ugyan füzetről füzetre veszélyes bűnözők, de az olvasó gyomrának soha nem kell összeszorulnia miattuk: jobbára ártalmatlan balfékek, akik soha senkit sem bántanak, a gyilkosság helyett a bankokra és postakocsikra specializálódtak. Luke, a magányos cowboy meg történetről történetre tesz keresztbe nekik.

A törpe, Joe a főnök. Idegbeteg egy pasas, mindig pattog, mindig dühöng, és a tesókat tekintve teljes joggal akad ki rajtuk és miattuk. Avarell, a langaléta meg igazi balfácán. Nincsen túl sok esze, mindent elront, soha nem érti igazán, mi történik körülötte, de legalább egyfolytában éhes. A két középső tesó, William és Jack pedig mindig ott van, hogy négyen legyenek, s kijöjjön az orgonasíp-formáció. Kezdetben egetverően bénák, később csak a már megszokott módon, de az tény, hogy vasakarattal képzik magukat, és legalább lőni jól megtanulnak. Annyira összekovácsolódnak, hogy még Lucky Luke is beáll a bandájukba…de csitt, ne többet!

A négy Daltont egyébként nem Goscinny találta ki: a proto-Daltonok valóban létező bagázs voltak, ráadásul karrierjüket a rend őreiként kezdték, bár már akkor sem éppen a közt szolgálták, inkább maguk. Ahogy Lucky Luke-nak utána olvastam, az ebben a kötetben csak körözési plakáton szereplő proto-Daltonok, vagyis az eredeti, egykor valóban élő gazemberek egy korábbi füzetben, a Lucky Luke Joss Jamon ellen (38.) kaptak saját szerepet. Ugyebár tudjuk, hogy a Lucky Luke-történetekre jellemző, hogy szerepeltetnek valódi vadnyugati alakokat (Jesse James, Billy, a kölyök, Joss Jamon, Sarah Bernhardt, Calamity Jane, Elliot Belt, Buffalo Bill, Mark Twain, Scott Joplin, Gustav Eiffel, Ulysses S. Grant, Upton Sinclair, Victor Hugo stb.).
A későbbi történetekben rendszeresen megjelenő Dalton-tesók tehát ebben a füzetben szerepelnek először. Azt az apróságot pedig felejtsük el, hogy az eredetileg 68., magyarul 13-nak megjelent kötetben, az Oklahoma Jim-ben a kölyök Lucky Luke a kölyök Daltonokkal játszik.

Kép forrása

Mire jók az olvasóknak a Lucky Luke-történetek?
Tulajdonképpen mindössze élvezeti hatásuk van. Jellemzők, eredetiek a rajzok, de annyira nem zseniálisak, ahogyan mondjuk a Watchman, a Blacksad, a Sin City vagy a Saga rajzai zseniálisak. A sztorik jócskán kiszámíthatók, bár nem fantáziaszegények, és többnyire mulatságosak.
Vagyis semmi extra hatás. De akkor mégis, mi a mégis létező extra hatás titka, miért él még ma is, az eredeti rajzoló halála után húsz évvel is a sorozat, miért lehetséges még ma napság is megjelentetni, eladni, miért van rá érdeklődés?
Tegye fel a kezét, aki egyetlen Bud Spencer-filmet sem látott! 
Most az tegye fel a kezét, aki még soha nem nézett meg egyetlen Bud Spencer-filmet sem kétszer (vagy többször)? 
Most az tegye fel a kezét, aki meg tudja nevezni a Bud Spencer filmek dramaturgiai megoldásainak a titkát, a filmek filmművészeti értékeit, és meg tudja fogalmazni a mondanivalójukat!
Gondoltam... Sehol senki...
Lehet próbálkozni, magyarázgatni, de a válasz vége és lényegében annyi lesz, hogy azért, mert jó, na! Szórakoztat. Megbízhatón, kiszámíthatón, otthonosan, tutira mosolygósan és sokadszorra is élvezhetőn. (Számomra az eddig 41 magyar füzetből csak egy okozott csalódást. Ez több mint tisztességes arány, úgy gondolom.) Hányszor nézted meg a Különben dühbe jövünk kórusos jelenetét? Annyira jó? Nem. Mégis megunhatatlan. Mert lássuk be, a vonzerő nem annyira a történetekben van, nem is a művészi értékben, még csak nem is a röhögés kényszerében, hanem az egész hangulatában és kifejezésmódjában.
Amikor ezt a füzetet olvastam, akkor tudatosodott például, pár monokli láttán, hogy a Lucky Luke-történetekben soha nem hal meg senki. Az kétségtelen, hogy az aktuálisan helyszínt nyújtó kisváros koporsókészítője, a mindig szikár, szkeptikus, blazírt pofa elmaradhatatlanul szerepet kap, jelezve, hogy a Vadnyugatnak szerves része volt az erőszakos halál, de a történetek során konkrétan senkit sem lőnek le, akasztanak fel és gyilkolnak meg valahogyan, akárhogyan és bárhogyan.
Egyszóval a Lucky Luke-történetek egyvalamire jók, de arra tökéletesek: önfeledt szórakozásra, és némi kedvcsinálásra, hogy utánanézzünk egyes vadnyugati alakoknak. Vagyis némileg történelmet tanít. Ha már akarunk többet keresni és találni, mint a puszta szórakozás.
Ja, el ne feledjem: Lucky Luke ezúttal is láncra fűzi a Daltonokat, de nem kell aggódni: volt már olyan, hogy Bud Spencer nem győzte le a gonosz ellent?