Miután nemcsak írok bele, hanem olvasom is a Könyvkultúra Magazint, értesültem arról, hogy némely pihent agyúnak Jane Austen könyveivel kapcsolatban is eszébe jutott a politikai korrektség, továbbá az, hogy mi következik egy műre és szerzőjére nézve abból, hogy olyan embereknek is tetszik, akik nekünk nem tetszenek. A hír hatására heves, kézremegéssel járó vágy fogott el az iránt, hogy valami nagyon nem politikailag korrektet olvassak. Az asszociációs lánc ismertetésétől most eltekintenék, de arra jutottam, hogy előveszem Sebők Zsigmond könyvét, Maczkó úr újabb utazásai (7-ik, 8-ik, 9-ik utazás) gyermekkorom kedvelt olvasmányát, elolvastatom a gyerekkel és magam is elmerülök a nyári szünet gyermeki boldogságában. A könyv 1912-es, harmadik kiadása van a birtokomban és a továbbiak erre az eredetivel megegyező kiadásra, illetve a későbbi (a további kötetek: Maczkó úr útnak indul, Maczkó úr szárazon és vízen) reprint kiadásaira vonatkoznak. 1989-ben ugyanis megjelent valamiféle „igazított” változat, amelyből pont az a báj és kellem, illetve humor maradt ki, valamint a számtalan nyelvi csemege, ami miatt csodás ez az egész univerzum.

Egy vidéki atyafi
A mármarosi Maczkó úr nem meglepő módon ugyebár egy medve, aki egy nagy testű, mondhatni „mackós” alkatú vidéki atyafi álcájában járja be a Magyar Királyságot. A felnőttek egy részét természetesen megtéveszti, míg a gyermekeket nem, hiszen azok olvasták a könyvet. Ha kiderül, hogy medve, le akarják lőni a vadászok, kitömött rokonával találkozik is Budapesten a Nemzeti Múzeumban. Vidéki lakos érthető módon, vidéki gazdálkodónak is tűnik, ugyanis emberi szolgái (például „Pista inas”) vannak, „akik, mint hűséges cselédek” szerencsés utat kívánnak a gazdájuknak induláskor.
Balatoni útjára például magával viszi Czammogó (a járásmódja alapján kigúnyolt család) nevű szomszédjának két csemetéjét is (pontosabban bocsát) Dorkát és Zebulont is. Akiket természetesen a kor nevelési elveinek megfelelősen, testi fenyítéstől sem mentesen, „a magad kárán tanulsz” elvnek megfelelően tart kordában. A balatoni fürdéstől húzódozó két bocsot például egyszerűen behajítja a Balatonba, viszont egyszerre, hogy az egyenlőség ne sérüljön, valamint cápával fenyegeti őket, amikor azok a halászok csónakjában nem maradnak csöndben. Ha valakinek ezek után még vannak arról kétségei, hogy a történet inkább a korabeli valóságból merít és nem biztosít védett teret az érzékeny lelkű medvéknek, akkor azon nem tudok segíteni.

Balaton
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a balatoni fürdőélet igazán valamikor a hatvanas években kezdődött. Reménytelenül polgári ivadékként az én családomnak anyai és somogyi ágon már volt egy kis nyaralója a háború előtt is Fenyvesen. Tehát akkor is kezdődhetett volna. Pedig e könyv tanulsága szerint már egy századfordulóval ezelőtt is „pörgött” a Balaton part Siófoktól Füredig, Füredtől Tihanyig, Földváron és Badacsonyon át Boglárig zajlott a nyaralóélet és várták a vendégeket. Aztán eszünkbe jut, hogy már a reformkorban is, sőt talán a régi görögök idején is, de a rómaiak korában biztosan.
Kevés boldogabb és szerethetőbb leírást olvastam a Magyar Tengerről, mint Sebők Zsigmondét, arról nem beszélve, hogy Mühlbeck Károly rajzai nem egyszerűen jók, hanem zseniálisak. Többet mesélnek a Balatonról, mint egy fénykép. Ezt az a történeti szál is csak kaland szempontjából ellenpontozza, hogy Maczkó úr vén tengeri medve létére tengeri beteg lesz, majd hajótörést szenved és majdnem belefullad a tóba. Nem kétséges, hogy nemzeti büszkeségünk jogos tárgya a hirtelenül, megjósolhatatlanul támadó hatalmas balatoni vihar.

Budapest
Maczkó úr, aki egyébként Muki, a vonaton egy kupéba keveredik Mekegő Gidával, aki meg egy kecske. A (húst preferáló) mindenevők és a növényevők eme antropomorfizált találkozása egy boldog politikai korrektség nélküli kor hangulatában adja vissza a közös nevező megtalálhatatlanságának magától érthetőségét (elnézést). De mindez semmi ahhoz képest, hogy miféle nézeteltérésekbe keverednek az Ártány Tóbiás nevű utastársukkal, aki disznó, átvitt és valódi értelmében is. Akinek udvariatlanságát azzal torolja meg Maczkó úr, hogy bizonyos alkatrészeinek elfogyasztásáról kezd el fantáziálni. Mondjuk, a jelenlegi erdélyi medvehelyzetet ismerve igen vaskos humornak tekinthető ez az egész elképzelés, hiszen százhúsz évvel ezelőtt hasonlóan jelentős volt a medvekisebbség Erdélyországban, mint most.
Budapesten Maczkó úrék elsőnek a Nemzeti Múzeumba látogatnak el. Obsitos katonák, negyvennyolcas honvédek is őrzik a termeket, akiket mai ésszel felfoghatatlan tisztelet övez és amely tiszteletet minden gyermekbe, legyen az embergyerek, medvebocs vagy akár Ártány Tóbiás malaca, bele kívánnak plántálni.
A díszes társaság természetesen többrendbelileg botrányt okoz a múzeumban, de mégis megdicsőülten távozik, mert Ártány Tóbiás (aki nem csak kövér, de hivalkodóan gazdag is) és a malaca nem naív és félreértésekbe keveredő, mint Maczkóék, hanem neveletlen és agresszív is (amit többek között valamiért cigánykodásnak hívnak a könyvben, ami itt egyértelműen egy viselkedés megnevezése és nem egy etnikumé), így a medvék közmegelégedésre segédkezhetnek a kidobásukban.
Majd egy pillanattal később már a technikai fejlődés fősodrában találhatjuk magunkat, mert főhőseink egy villamos készülék által hajtott kocsival találkoznak, „amelyet mostanában már gyakran lehet látni a főváros utcáin”. Hát ezt nem gondoltam volna. Maczkó úrék lifteznek is, aztán megismerkednek a Telefon Hírmondóval, a telefonálással (távolsági hívás is Aradra) és a fonográffal (pontosabban egy hangfelvétel készítésére is alkalmas eszközzel) is. Azon sem lepődhetünk meg, hogy Maczkó úrékról még az ezredéves kiállításon mozgókép felvétel is készült, amit a furcsa villamos hintó tulajdonosa le is vetít nekik. De előkerülnek villamos lámpácskák és egy írógép is.

Maczkó úr úton
Ebben a történetben Maczkó úr iskolából szökött öccsét (Morgó úrfi) követve járja be az országot, Horkantó sógor komájával közösen (aki egyébként kifejezetten depressziós alkat, ami viszont semmiféle részvétet nem vált ki Maczkó úrból). Végre (Dorkán kívül) egy nőnemű szereplővel is találkozhatunk, ugyanis egy félreértésből következő menekülés során Maczkó urat egy polgári háztatásban összetévesztik egy szakáccsal, amely tévedésükért persze az első kávénál nagyon megfizetnek.
Csak a politikai korrektség kedvéért idézem a következő szívet melengető bekezdést, amikor is Maczkó úrék egy kirándulóhelyen bukkannak Morgó nyomára: „Azt látták (a kirándulók), hogy Morgó úrfi az üldözött. Nem tudták ugyan, hogy mit vétett, de azért azok a kirándulók, akik mellett elfutott, nem vonták meg maguktól azt az örömet, hogy esernyővel, bottal nagyot ne csapjanak a nyaka közé, vagy a hátára.” A közösségi összefogás e szép példája, remélem, a Kedves Olvasó lelkét is elégedettséggel tölti el, miként a gyermeki lélek pallérozásához is hozzájárul bizonyosan. Morgó úrfi ugyan megint egérutat nyer, de mackóink legalább fogaskerekűznek egyet, mert Zugliget érintésével épp a Normafánál lyukadtak ki. Majd Gödöllőre a királyi kastélyhoz keverednek, ahol ők, illetve az erdő vadjai nem mulasztják el kifejezni a királyi család iránti szeretetüket és tiszteletüket, attól függetlenül, hogy azok igen nagy alapossággal és lelkesedéssel vadásztak rájuk a környező erdőségekben.  Aztán Nagymarosra, Visegrádra, Esztergomba, Komáromba, Pozsonyba követik Morgó úrfit, miközben tanulságos ismertetőt kapunk a korszak történelemfelfogásából.  

„Aszért én jó motyor hazafi vatyok!”

Az ősi koronázó városban aztán egy magyarul nem beszélő német úriembertől kérnek útbaigazítást, aki fenti mondattal bizonygatja a magyar nyelvtudás hiányán felháborodó medvéknek, hogy a látszatra nem kell adni, különösen, hogy aztán találkoznak egy diákkal, aki már ékes magyarsággal társalog velük: „Mi, az ifjúság, már nem csak szívben, de nyelvben is magyarok vagyunk.” Az üldözés aztán Dévénynél fejeződik be, majdnem, nyilván csak azért, hogy Szombathelyet és Győrt is meglátogathassák, ahonnan végül is haza tudják cipelni a szökevényt.

Az utazás Morgó úrfi számára aztán egy alapos mogyorófapálcás oktatással fejeződik be, amelyet Czammogó mester, a mackó-tanító „portfóliójában” eléggé el nem ítélhetően még szerepel. Valahogy mégis elégedetten tesszük le a könyvet, azzal a tudattal, hogy aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie.

Na, és persze a tanulság
Így felnőttként, vagy negyven évvel később újra olvasva Maczkó úr kalandjait, ami már majdnem annyira történelmi idő, mint az a háromnegyed század, amivel a megírása után először a kezembe került, újra úgy érzem, hogy egy aranykor képei tűnnek fel benne. Persze nem azért, mert a Magyar Királyság akkoriban ilyen lett volna, hanem azért, mert az országnak volt egy közös elképzelése arról, hogy milyennek is kellene lennie. És ez a közös elképzelés nem gazdasági és politikai részletekből lett összerakva, hanem a mindennapi élet hangulataiból, egyszerű örömökből és vágyakból. A magyarság életfilozófiája a legutóbbi időkig mindig is ez volt: Ha lehet, érezzük magunkat jól! Maczkó úr nemcsak végigette (és itta) a történelmi Magyarországot, nemcsak megcsodálta az összes látnivalót, nemcsak kedves emberekkel találkozott mindenütt, hanem szórakoztatónak is találta az összes viszontagságot, amin átment. Ez adta azt az integráló erőt, amely az első világháború előtti évekre oly sok embert nyűgözött le és adott esélyt a történelmi Magyarországnak egységként létezni. Kár érte, hogy ezt a hangulatot nem tudtuk megőrizni és ezzel talán egyik legfontosabb, „történelemformáló” tulajdonságunkat veszítettük el.