Az egzisztenciális magány poétikai vetülete

Csák Gyöngyi új verseskötete, Az időnek szárnya nő, létösszegző, idő- és értékszembesítő gyűjtemény, melyben a vershangot az egzisztenciális magány érzése itatja át. Mindez annak a lényegi elszigeteltségnek a tudata, amely nem a társaság hiányából adódik, hanem az emberi lét alapvető adottságaiból, ugyanis ontológiai léthelyzetéből fakadóan az ember a mindenséggel, a kozmikus idővel abszolút egyedül néz szembe. „létéhez az ember / görcsösen ragaszkodik, / nem telik be a világgal, / nem telik be az idővel … Csontjainkban a megtartó vágy / porladni kezd: a hajnal érkezik / könyörtelen ítéletével”.

   

Az öt ciklusba szerkesztett versekben a szerző belső vívódásokat, bonyolult emberi érzelmeket sűrít javarészt természetképekbe, megszólalásmódja erős lelki rezonanciát jelez, a külső környezet változásain keresztül mutatja be saját belső világának folyamatos módosulását. Már a kötet címében „szárnya nő az időnek”, a szárny pedig a pusztulás, az entrópia allegóriája. Sötét, filozofikus képzettársítások jelennek meg, az idő, „mint fogait a halál, / szárnyait csattogtatja”, a szárny suhogása a determinizmus, az elkerülhetetlenség jelképe, a forgatókönyv létünkben kiszámíthatatlan, az emberi akarat lehetőségei lassan elfogynak, az emberfeletti rend szükségszerűsége maga a predesztináció: „zsebeimben már / nincs több kocka”.

A létezés időbeli kiterjedésének heideggeri értelmezésében az ember maga az időbeliség, végső soron a halál felé vetíti önmagát, s a bizonytalanságot az okozza, ahogy az Időrokkán frappáns megfogalmazása is megerősíti: „Szövődik egyre / a kiismerhetetlen / jövő fonala”.

Ennek fényében fontos tudni, milyen teremtő látomás szükséges a versíráshoz, miből táplálkoznak a mondanivalóba sűrített élmények. Csák Gyöngyi sajátos költői világa természetszemlélete alapján tárul elénk, tudja, a tájhoz kötődés ősi szövetség az emberben. A színek, a fény, a szürkeség, a folyamatosan pusztuló, majd megújuló növényvilág mind olyan versihlető források, amelyek a világban érzett otthonossághoz éppúgy kapcsolódnak, mint a változáshoz, a mulandósághoz, a permanensen jelenlévő halálszorongáshoz. A létélmények szavakban történő megfogalmazása során nem mindegy, hogy mások számára miként történik a poétikai megtapasztalások befogadása, tovább értelmezése.

Az örök körforgás felismerése teszi lehetővé, hogy lehetőségeink valódi súlyt kapjanak életünkben. A főbb természeti szimbólumok közül a fák kiemelkedően fontosak Csák Gyöngyi számára, hiszen a fa az összekapcsolódást, a növekedést és a teremtés forrását jelképezi, összeköti az eget, a földet és az alvilágot. A fa egyidejűleg az emberi életút analógiája, gyökere a múlt és az ősi eredet, a törzs a jelen, az ágak a jövő felé irányuló lehetőségeket szimbolizálják. A metamorfózis kezdetén „koszorúslányként / tündökölnek” a fák, a nyár „ágaskodó, eleven zöldben / dülöngélő részeg pipacsok” látványát kínálja, a ragyogásnak azonban véget vet az idő múlása, „tarol az ősz, sárba tapossa mind”.  Nem véletlenül jelennek meg sorozatosan a végzet színeit lobogtató őszi képek, hamarosan naplemente következik, s akkor „minden az idő gödrébe vész”. A kötetben introvertált költői univerzumban járunk, ahol a tájélményben rejtezik az emberi lét világban létének metafizikája. Ebben a szövegvilágban a növények a stabilitás, a földi és transzcendens világ közötti kapcsolat hordozói, a madarak a szárnyaló képzeletet, a lélek függetlenségét illusztrálják, a virágok a rendezett univerzumot képviselik, a szél egyként lehet a szabadság vagy a pusztulás képviselője. A táj nem csupán passzív háttér vagy objektív valóság, a külső tér belső tapasztalattá, hangulattá, szemléletté alakul. A tér értelmezése mindenkor tükrözi a lírai én lélekállapotát, s egy-egy intenzív pillanat rekonstruálásával a mondanivaló filozofikus tájverssé lényegül.

El kell fogadnunk, hogy a dolgok, a szépség, az élmények nem időtlenül vannak, de megnyugvással tölthet el bennünket, hogy a végtelenben már nem lesz idő, addig azonban tartsuk szem előtt Seneca bölcs mondását. „Bennünket mind a jövő, mind a múlt gyötör. Csupán a jelen miatt senki sem boldogtalan”. A kötetben végig erős képi sűrítettség, intellektuális reflexiók jellemzik az opusokat. Hadd idézzek erre néhány példát: „virágzabáló sarkvidéki szél, jegesmedve-felhő kuncsorog, szakadékony idő, követ nyaldosó idő, Isten langyos könnye”.) Minden versélmény azt bizonyítja, hogy a költészet az emberi lélek művészi tevékenysége. Csák Gyöngyi mágikus térben mozog, ebben a térben nyíltan megmutatja lapjait, közérzet-dimenzióiban olykor megtörténik rejtőzködésének feloldási kísérlete, de legtöbbször igyekszik a képszuggesztió védőbástyája mögé rejtőzni. A kozmikus magány a fény-árnyék kontrasztban is kirajzolódik, a több alkalommal megjelenő felhő toposz melankóliára vagy lelki viharokra utalhat, de elfogadhatjuk a megfoghatatlan dolgok metaforájaként is.

A Misztériumjátékok ciklusának darabjai titkos beavatási szertartást idéznek, „E szertartás alapszabály / leporolni, kitakarítani újra, / amit a virító kankalin / irigy sárgája betemet”, érezzük, itt is ősi titkok feltárásán fáradozik a lírai én, ezekben az opusokban is a megismerés korlátaiba ütközünk, a sors kiszámíthatatlansága sokszor közbeszól. Mégis van remény, a költői olvasatban: „Ha nem söpör le / sakktábláról keze, / belefogok újra / lét dicséretébe.” 

Az emlékek nyomvonalán haladva a múlt nem pusztán történelmi idő, a jelen embere úgy válik a mindenség részévé, hogy a fizikai tér elemeiben is érezze, milyen lehet majd a majdani örök távollét állapota. Talán nem veszik el véglegesen az ember az ismeretlen mélyben- „Mozdul a lélek / akkor is, ha már / a kéz halott”

Számos rövid, szinte aforisztikus üzenet utal arra, hogy az ember egy „idegen test” az univerzumban, ismeretlenként bolyong saját létezésében, a választás szabadsága legtöbbször csak illúzió, a próbálkozás nem más, mint „vékony szörfdeszkán egyensúlyozni, / majd elveszni az ismeretlen mélyben”. Ebben a bátor, intellektuális poétikai számvetésben a suhanó idő árnyékában a létezés lényege az önmagunkra utaltság szerepének végigjátszása, a szabályszerűségek betartása, akkor is, ha „a közelítő halál förtelmes szaga” elrémiszt bennünket. „Naponta halunk / és támadunk fel, / míg az értés és az / érzés velünk van”,

A Magánybirodalom tömör írásai arra összpontosítanak, hogy személyiségfejlődésünk, napi tapasztalatainak tükrében milyen kudarcok és sikerek alakítják életmenetünket, tudjuk, igazán sok kell az embernek, hogy boldognak érezze magát, a boldogtalanság érzéséhez azonban nagyon kevés is elegendő. Nem véletlenül fogalmaz Blaise Pascal úgy, hogy „az emberiség azért nagyszerű, mert tudja magáról, hogy mennyire nyomorult”.

A szerzői hangulat-dimenziókban felsorakoztatott problémák földi életterünk és kapcsolataink alakítói, csak néhány jellemző gondolatot emelek ki a Magánybirodalom 1.2 elmélkedéseiből: „nehezen emésztem / a bántásokat… Újabb szeletet / harapni a világból / nagy falat lenne… Észre sem veszik, / milyen régóta fekszem / éles szögeken”.

Miközben emlékképek villannak fel a valós időben átélt, az önmegvalósítás során kialakult válsághelyzetek felsorakoztatásával, megtörténik a születés és a halál között végigvonuló létminőségek vizsgálata, s a hangsúly mindig arra esik, hogy a történti módon megnyitott világot miként tudja az én birtokolni.

Csák Gyöngyi úgy véli, a csapdákból nagyon nehéz kiutat találni, kételyeinek így ad hangot a Megint az időről című versben, Isten felé irányítva a nyomvonalat: „mennyit szidtam, hajtottam… igyekeztem lépést tartani vele… sodor, csak sodor eszelősen / nagybeteg világomból át / a békés végtelenbe”.

A szerző reméli, hogy egyszer majd sikerül az idősíkokat szétválasztani, megtalálni a megbékélés felé vezető utat, mert az ember képes felfedezni a világ titkos egységét, ha betekinthet a kozmikus színfalak mögé és mozgósítja szellemi erőit. Megerősíti önmagát abban, hogy a világ az Isten végső győzelme felé tart. Simone Weil egy gondolatát idézve – „a teremtett gondolatok lényegük szerint közvetítők. Közvetítők egymáshoz… Közvetítők Istenhez. Ilyenként kell elfogadni őket”.

Csák Gyöngyi: Az időnek szárnya nő, Napkút 2026