Tamási Orosz János inferior című kötetének fülszövegében így fogalmazza meg Zalán Tibor egy félévszázadnyi alkotómunka esszenciáját az olvasónak. „Azok közé tartozik, akik esztétikai megformálásokkal egyenértékűnek tartják az erkölcsi megfontolásokat, a közösségi gondok és gondolatok megfogalmazását, a nemzetben gondolkodást, Istenbe vetett hitet és a vele szembeni botrányok felmutatását”. A versválogatás különlegessége Faludy György köszöntőjének felidézése az utolsó oldalakon, amely a szerző Sírgödrök című könyvének bemutatóján hangzott el 1992. januárjában.

Az 54 verset tartalmazó válogatás címválasztása több kérdést vethet fel a befogadóban. A szó jelentésében alsóbbrendűségre utal, a szerző azonban nem társadalmi vagy szellemi lebecsülésként használja, hanem egzisztenciális belátáskánt. Az ember alárendeltsége több szinten mutatkozik meg: kiszolgáltatott az időnek, hiszen tehetetlen a múló idővel szemben, tehetetlen a történelemben zajló eseményekkel szemben, a feje fölött irányíthatatlan politikai és társadalmi viharok vonulnak végig. „senkiföldjét benépesítve / csatázhatunk itt magunkkal / örökkön – örökre… Jézus jelének tört maradéka / egy testben egy lélekkel / egyfelé hasadva vagyunk”. A sorok üzenete világos, ha a társadalmi formációkra gondolunk, a gépezetben az ember pozíciója legtöbbször alárendelt. Az ember „telve hittel, mégis / hitehagyottan, nem félve, / c s a k alázatosan” néz szembe a sorsával, tudja, hogy nem lehet tévedhetetlen próféta, a peremre szorulva is vállalnia kell gyengeségét.

Tamási Orosz János költészete filozófiai szintű szembenézés az emberi lét korlátaival, s éppen ennek a beismerésnek a birtokában érezzük, ez az alázatos elfogadás a tiszta művészet kezdete. A versek olvasásakor mintha legbelül Pilinszky is megszólalna: „Az ember kevés itt a szeretetre. Elég, ha hálás legbelül”. Mindez valójában a transzcendentális viszonyulást jelképezi.

„Ne szólj; már csapda itt / minden mondat”, figyelmeztet a költő. A hazug élettérben felerősödik az egyedüllét, a magáramaradottság kínzó érzése. Mégis, a szellemi megvalósulás az igazi elégedettséget jelentheti. „Versnyi hazát / csak ennyit adjatok”, kérleli a költő, hiszen tudja, az autentikus emberi lét saját döntéseken alapuló élettevékenység, az ember maga ad értelmet neki. Ez a szellemi kiteljesedés pedig azt jelenti, nem az elérhető siker a lényeg, hanem az, hogy azzá válsz, aki lehetsz.

Ha képességeinket a legmagasabb szinten működtetjük, akkor ledobhatjuk a hamis ént, s átélhetővé válik egyfajta öntranszcendencia, amit saját hitelességünk megtartásához egységbe tudunk teremteni. Tamási Orosz János költői horizontjában a szellemi megvalósulás nem feltétlenül emelkedés, hanem leásás a mélybe, így tudja leírni mindazt, ami különben kimondatlan maradna. Erre predesztinálja a költői, az alkotói alázat. Mindez azt sugallja, hogy legjobb Hamvas Béla nyomvonalán járni. „Az embernek egyetlen feladata van, megvalósítani azt a lényt, akinek született”. Így tudja a szerző értelmezni a benne felhalmozódó tények szerepét, s megtalálni magában azokat a belső tartalékokat, amelyeknek birtoklása megszünteti benne a hiányérzeteket. Tamási Orosz János poétikájában a központi szervező elv maga a szerző, a gondolatok, az érzelmek, a külső megtapasztalások közvetítése saját belső világára vonatkozik, a központban az Én személyes sorsa áll, de mindenkor úgy indul ki önnön élményeiből, hogy az általa közvetített érzések és kérdésfeltevések mindenki számára sajátjuknak is tekinthetők.

Rezignált hangvétel vonul végig a köteten, a költő úgy véli, „olyan mindegy: halál / vagy hallgatás… harang, ha zúg / ítélet kondul belőle”, minden remény hazug. A kötetben olyan opusokkal találkozunk, amelyek nem pusztán csak leírnak valamit, az olvasó gondolatait és érzelmeit is folyamatosan mozgásba hozzák. Minden költői üzenet Kovács András Ferenc egy frappáns megállapítását erősíti meg: „a vers többrétegű titok”, vagyis minden olvasás új értelmezési lehetőséget jelent, így hagy láthatatlan rezdüléseket az olvasó lelkében.

Tamási Orosz János vershangja önmegszólító, létösszegző alanyi líra, a vers belső, fiktív világa megengedi, hogy kiléphessen saját valóságából, s olyan közegbe kerülhessen, ahol bármi megtörténhet. A versmondanivaló tükrözi a beszélő lelkiállapotát, térbeli és időbeli helyzetét, saját nevében szól, mégis hangja egyetemessé válik, mert önmagát is egy társadalmi közösség tagjaként kutatja. Az önmegvalósítást befolyásoló válságok megjelenítése mindenképpen egyetemes érvényű. A Triptichon, Árnyékban azt tárja fel, hogy a történelem folyamatában milyen zavaró tényezők működtek, miért volt szükség a létélmények újraértékelésére, közben egyfolytában érezzük, hogy szükséges a számvetés a halálfelé tartó lét helyes értelmezéséhez. „Meghalni sosem késő, / de van, hogy túl későn élsz: / búcsúzkodsz, temetkezel, / mielőtt megérkeznél”. Fontos tudni, hogy a történeti módon megnyitott világot miként tudja az ember birtokolni az általa és mások által okozott veszteségek következtében.

A szavak ritmusa és az érzelmek tisztasága rejtett utakat nyit a valóságba, túlmutatva a mulandóságon. Tamási Orosz János versei olyanok, mint az „élhetetlen halottak”, akik „emléknyi súlyért” könyörögnek. Igaz, a hangvétel keserű, mégis kihallatszik belőle a költői küldetéstudat, az alkotások maradandóságának igénye, a vágy a lét minél tartalmasabb megéléséhez. A szerző lírájában a világ megtisztításán fáradozik, ezért van az, hogy hangja mindig valamiféle fájdalomból táplálkozik. Azt gondolom, Tamási Orosz János költői univerzumában az arany jánosi „embernek lenni minden körülményben” elhivatottsága mindenütt ott vibrál a sorok között. Még akkor is, ha „időben élve s időnek élve / kellene hallgatni most. / eszmét lelni országnyi gondban; / s nem érni meg a holnapot”.

A nyelvi összefüggések, a valóságmozzanatok, az értékkapcsolódások teremtik meg a szemlélődő lélek sajátos létértelmezését, utalva saját korának sorsalakító tényezőire, mert elnehezülnek az emlékek, elhomályosodik a tekintet, a holt álmok eltűnnek az éjszakában, s a világban érzett otthonosság is megkérdőjeleződik. „Hátadon súlyos málhák; / pányvát vetve fékezik / fékezhetetlen vágtád”. Mindenhol szembesülünk az emberi lét törékenységével, így a létharmóniával átitatott bölcs derű csak ritkán jelent feloldódást; bár Isten is megjelenik  egyes opusokban, a szerző nem igazán tud reményteljes távlatokba tekinteni. A Simai Mihály által annyira meggyőzően előre vetített „végtelenkezdet” felhőtlen öröme számára nem annyira ígéretes. Olvasatában a távlat „már akkora lesz csak mint az ég / csak akkora lesz mint a nincsen”,

A szó a csendből lép ki és oda is tér vissza, de mindenkor jelen vannak a versekben a létezésélmény dimenziói, a pillanat és az örökkévalóság feszültsége, az elkerülhetetlen tény, hogy a semmiből, a nemlétből emelkedtünk ki és oda is térünk vissza.

Ebben a tematikus csendben ott rejtőzik a magány, az elszigeteltség, a béke, a magmaradás iránti vágyakozás. Mindezt kiegészíti a befogadói csend, a megváltoztathatatlan, amikor „elnehezülnek emlékeink… elbizonytalanodnak lépteink… elhomályosodik tekintetünk… elcsendesednek hangszálaink…”

Tamási Orosz János versválogatása maradandó élményekkel gazdagítja az olvasót, érezzük, ahogy a vers befalazza, működteti és megírja az ént, tudjuk, a jó vers lebegés, zene, tiszta árnyalatok, s egy kiolthatatlan fény, amely megvilágítja a költő létnyomait. Megtapasztaljuk, hogy a poétikai varázsolásban szükség van az érzékeny lírai én jelenlétére, hogy megmutassa számunkra, az ihlető forrásból hogyan bontakozik ki a világ- és kultúraformáló erő. Az inferior mágikus darabjai Gárdonyi Géza néhány sorát juttatják eszembe. „A vers a szívnek hárfa-éneke. A vers örök, mint minden, ami égi”.

Tamási Orosz János: inferior, Ab Art Kiadó, 2026