A történelem széttépi az álmokat

Vajon hol, hogyan és mikor ér véget a megszokott világ, és mi marad belőlünk, amikor a történelem átdübörög az életünk fölött? Stefan Zweig Mária Antoinette: Egy átlagos nő arcképe című remekműve nem csupán egy tragikus sorsú királyné élettörténete, hanem megrendítő tabló az európai kultúra eddig talán legnagyobb korszakváltásáról. Zweig ez alkalommal a versailles-i udvar pasztellszínű, gondtalan rokokó világának összeomlásán és a romantikus forradalmi hevület betörésén keresztül mutatja be az emberi jellem igazi próbatételeit. Bár a kötet a két világháború közötti Európa válságának árnyékában született, ma, a 21. század elején aktuálisabb, mint valaha. 

Történelmi tabló és lélektani regény

A szűk évszázaddal ezelőtt, 1932-ben megjelent életrajzi regényt mind a hazai, mind a nemzetközi kritika a műfaj egyik abszolút remekművének tartja. Zweig nem holmi száraz történelmi biográfiát alkotott, hanem az akkoriban rendkívül népszerű freudi pszichoanalízis hatására mélylélektani összefüggéseket is kinyitva kutatott a tragikus sorsú királyné lelkében. 

A könyv fogadtatása a nemzetközi és a magyar sajtóban rendkívül gazdag volt. A nemzetközi sajtó és az irodalomtörténeti elemzések leginkább azt a zseniális és újszerű megközelítést emelték ki, ahogyan Zweig megfosztotta a királynét a korábbi történelmi kliséktől. A könyv nem akarta őt sem démonizálni (mint narratívák), sem pedig mártírként idealizálni (mint a rojalista írások). És persze általában azt dicsértek a kritikusok, ahogyan bemutatja a szerző azt a folyamatot, ahogy egy alapvetően felületes, hiú és pazarló fiatal lányt a történelem vihara és a szenvedés végül igazi, méltóságteljes királynévá és tragikus hőssé formál. Eredeti megjelenésekor a nemzetközi kritika merésznek, de rendkívül alaposnak nevezte azt, ahogyan Zweig feltárta a királyi pár házaséletének intim kudarcait, mint a királyné kezdeti pótcselekvéseinek és féktelen szórakozásvágyának legfőbb pszichológiai forrását. 

Magyarországon a könyv szinte azonnal, a harmincas években megjelent, és a korabeli magyar sajtó (így a Nyugat köre és a polgári lapok) lelkesedéssel fogadta.  A magyar recenziók azóta is hangsúlyozzák, hogy Zweig nem a levegőbe beszél: titkos családi levelezésekre, udvari feljegyzésekre és az osztrák-francia diplomáciai iratokra támaszkodott. A kritika szerint a mű legnagyobb bravúrja, hogy a kemény történelmi tények ellenére is úgy olvasható, mint a legizgalmasabb lélektani regény. 

Természetesen a mű nem maradt bírálat nélkül. Egyes akadémikusok szemére vetették Zweignek, hogy a freudi elméletek hatása alatt túl nagy hangsúlyt fektetett a hálószobai titkokra, és a politikai eseményeket (mint magát a francia forradalmat) túlságosan is a szereplők egyéni lelkivilágából vezette le, háttérbe szorítva a mélyebb társadalmi és gazdasági okokat. Néhány kritika megjegyezte, hogy bár Zweig az objektivitásra törekedett, a könyv második felében – a királyi család fogságba esése és a per során – az írói empátia annyira felerősödik, hogy az életrajz némileg eltolódik a királyné védőbeszédének irányába. 

Tragédiák a korszakok között

No igen. Nem is kérdés, hogy Zweig a forradalmat barbárnak és rettenetesnek tartja, miközben a rokokó udvari világot, hibái és vétkei ellenére is szerethetőnek gondolja. Legalább is ez tükröződik művében. Az éles irodalmi szembeállításnak persze nemcsak és talán nem is első sorban Zweig személyes meggyőződése az oka. Könyve ugyanis nemcsak életrajz, hanem a rokokó alkonyának és a modern kor megszületésének grandiózus történelmi tablója. A mű igazi zsenialitása abban rejlik, ahogyan a szerző Mária Antoinette átalakulásán keresztül teszi kézzelfoghatóvá magát a civilizációs korszakváltást. A regény első felében a Zweig pontosan és érzékletesen mutatja be a versailles-i udvart, mint a rokokó életérzés kiteljesedésének terét, ahol a gondtalan, súlytalan, pasztellszínű fényűzés mögött nincsenek igazi tétek, és a legfőbb bűn az unalom. Mária Antoinette ebben a kontextusban nem gonosz, hanem a korszellemet tökéletesen megtestesítő, felszínes figura, egy mesevilág királynője.

Ahogy azonban a forradalom kitör, a könyv hangvétele drámaian megváltozik: a selyem- és púderillatú rokokót elementáris erővel söpri el a romantika szenvedélyes, patetikus áradata és jakobinus terror kíméletlen valósága. S mindezekkel együtt a főszereplőnk is átalakul: amikor a rokokó kulisszák összeomlanak körülötte, Mária Antoinette akkor válik valóban naggyá, a fogság, a megaláztatás és a szenvedés a romantikus hősök rangjára emeli őt, a korábbi felszínes lányból méltóságteljes, tragikus anya és királyné válik.

Persze mindezt nem véletlenül tudja megragadni Zweig. Írónk a történelmi léptékű korszakváltást saját bőrén tapasztalta. Amikor a harmincas években ezt a könyvet írta, a Monarchia egykori békés, rokokó-szerűen biztonságos világa a boldog békeidők biedermeier élettere már összeomlott, a huszadik századi totalitárius diktatúrák brutális valósága pedig már megszületett. A Mária Antoinette azért lett ennyire feszült és érzékeny, mert Zweig a francia forradalom viharaiban saját jelenének hátborzongató átalakulását látta és írta meg.

Felnőve a tragédiához

Ha azonban ma újraolvassuk Stefan Zweig Mária Antoinette-jét, szinte hátborzongatóan jelenvalónak érezzük a királyné sorsát: radikális korszakváltás kellős közepén vagyunk, ahol a boldog modernitás felhőtlen világát most kezdi elnyelni az algoritmusok által uralt bizonytalanság és a globális átalakulások új, kiszámíthatatlan korszaka. Zweig regénye így a mi jelenünkben nem is csupán történelmi tanulság, hanem megdöbbentő tükör. Ahogy Mária Antoinette-re ráomlott a történelem, úgy recseg és ropog a mi világunk is, ahogy a globális valóság nyers erővel töri át személyes létünk falait. A gazdasági válságok, a háborúk közelsége, a klímaváltozás fenyegetése, az online térbe szippantott létezés, a mesterséges intelligencia felmérhetetlen átalakítóereje mind-mind olyan tényezők, amelyek – a francia forradalomhoz hasonlóan – visszafordíthatatlanul számolják fel a régi, kiszámítható struktúrákat.

Ám Zweig arra is emlékeztet, hogy a válságok nemcsak pusztítanak, hanem felszínre hozzák az emberi jellem igazi mélységét, méltóságát és alkalmazkodóképességét is. A könyv legfontosabb állítása az, hogy Mária Antoinette ugyan átlagos nő volt, akit a rendkívüli idők és a szenvedés emeltek történelmi léptékű, tragikus hőssé. Zweig mesteri módon mutatja be, hogy miközben a jakobinus diktatúra és a forradalom gépezete fizikailag teljesen megsemmisítette a királynét, a lelkét és a belső szabadságát nem tudták megtörni. A megszokott világ teljes összeomlása után egyetlen dolog őrzött meg érintetlenül: emberi tartását.