Karsai János A tigrisszelídítés kézikönyve című munkája már a címében is elköveti azt a finom, de végzetes félrevezetést, amelyből az igazi irodalmi játékok rendszerint megszületnek. Kézikönyv – mondja, mintha valami hasznos, zsebben hordható tudományt kapnánk arról, miként kell egy megfelelően kiválasztott nagymacskát a háztartás szolgálatába állítani. Aztán rögtön ott az alcím: „50 szemléletes példa, hogyan NE szelídítsünk tigrist”. Vagyis már az első pillnatban világossá válik, hogy itt nem a tigris megszelídítése lesz a valódi probléma, hanem az ember, aki mindenáron meg akarja szelídíteni azt, amit előbb talán meg kellene értenie.

SeiShin mester ennek a missziónak egyszerre hőse, áldozata, bohóca és filozófiai kísérleti nyula. Újra és újra nekivág a tigrisszelídítésnek, miközben újra és újra nem veszi észre, hogy a tigris tulajdonképpen nem kívánja megoldani azt a problémát, amelyet ő maga hozott létre. Az ember megérkezik a vadonba a maga szent irataival, módszereivel, önbizalmával, idézeteivel, módszertani terveivel, spirituális csomagjával, s a tigris – ez a sárga-fekete metafizikai realista – egyszerűen megeszi. És lényegében ebben rejlik a könyv egyik legszebb groteszk felismerése: az élet nem köteles figyelembe venni a róla alkotott elméleteinket.

A történetek visszatérő szerkezete szinte koan-szerű. SeiShin mester föltesz egy kérdést, elmond egy tanítást, idézi Buddhát, a tigris pedig vagy félreérti, vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan is pontosan érti. A szerzetes valamilyen magasabb igazság birtokosának hiszi magát, miközben a ragadozó az egyszerű testi valóság szintjén marad. ...És ez a „primitív” lény időnként közelebb kerül a dolgok lényegéhez, mint az a homo spiritualis, aki egész életét a lényeg megértésével tölti. A tigris nem filozofál arról, hogy éhes-e. Éhes, tehát eszik. SeiShin viszont előbb megvizsgálja az éhség metafizikai természetét, aztán megpróbálja buddhista szempontból értelmezni, ám rendszerint hamar elfogynak érvei – meg ő is. A szükséges konklúziókat pedig olykor a kolostor apátja vonja le. Lényegében ez képezi komikumának alapját, egyben a könyv mélyebb antropológiai állítását is: az ember hajlamos úgy viselkedni, mintha az univerzum számára különösen fontos volna, hogy ő mit gondol önmagáról, a tigrisek azonban nem olvasgatnak emberismereti könyveket.

„– Miért jöttél ilyen közel az ellenségeidhez, Tigris testvér? – kérdezte SeiShin mester.

– Nem az ellenségeimet keresem, hanem a prédát – válaszolta a tigris.

– Amennyiben egy csatában sikerül az első tíz másodpercet túlélned, esélyed van az egész káosz túlélésére. Tudtad ezt, Tigris?

– Engem nem érdekelnek a másodpercek, én örökké itt akarok vadászni, akár tetszik ez neked, akár nem.

– Ez egy önveszélyes stratégia, gondold csak át jobban – bölcselkedett a buddhista. – Ha itt vadászol, és emberekre támadsz, annak híre megy. Nem elmennek innen az emberek, hanem még több jön majd ide, hogy téged levadásszanak.”

Karsai egyik fontos felismerése, hogy a tigris nem pusztán ellenfél – sőt: tükörként használja. SeiShin minden találkozáskor saját magával találkozik, csak ezt rendszerint már nem éli meg. A tigris a félelmet, az egót, a bizonyítási vágyat, a hiúságot, a spiritualitás mögé bújtatott önérdeket, a sikeréhséget és a mások fölött gyakorolt erkölcsi fölényt is fölfalja. A szerzetes pedig olyan szorgalmasan próbálja „megjavítani” a tigrist, hogy közben fel sem tűnik neki: talán neki kellene először megjavulnia. Ebben a tekintetben különösen mulatságosak azok a történetek, amelyekben SeiShin a maga küldetését egyre magasabb szellemi szándékokkal indokolja. Buddha dicsőségére cselekszik, a kolostor hírnevét akarja öregbíteni, a tanítást akarja terjeszteni, másokat akar megmenteni – s közben a mondatok mögül egyre tisztábban kandikál ki az a szerénynek éppen nem nevezhető vágy, hogy egyszer majd úgy emlegessék: ő volt az, aki megszelídítette a tigrist. A könyv itt válik igazán kegyetlenül emberivé. Mert milyen sok emberi vállalkozás mögött található ugyanez a rejtett mondat: „majd meglátják, ki vagyok”.

A kötet humora elsősorban nem a vicc humorából származik, hanem az aránytalanságból. Magas és alacsony, szent és profán, Buddha és hot dog, metafizika és vér, meditáció és motorrobogó kerülnek egymás mellé. Egyik pillanatban a karma kozmikus rendjéről beszélünk, a következőben a tigris azt magyarázza, milyen íze van a különféle állatok vérének. A buddhista fejtegetés hirtelen állattani, gasztronómiai vagy akár közlekedésbiztonsági előadássá változik. A könyv ettől a folyamatos ütköztetéstől kapja sajátos, groteszk elektromosságát.

A szerző különös érzékkel rombolja le a bölcsesség közhelyeit, a „bölcsesség önmagában kevés” gondolata ezért vissza-visszatérő szervezőelvként működik. Lehet valakinek rengeteg tudása, idézete, spirituális tapasztalata, ha nem tudja felismerni azt a konkrét pillanatot, amelyben mindezt alkalmaznia kellene. SeiShin tragikomédiája éppen ebből fakad: gyakran tudja, mit kellene mondani, csak azt nem tudja, mikor kellene hallgatni.

A könyv egyik fontos mellékalakja az apát, aki valójában sokszor jóval cinikusabb és józanabb, mint amennyire egy buddhista bölcstől elvárnánk. Ő látja SeiShin önáltatásait, és rendszerint megpróbálja visszaterelni a jelenbe, a konkrét feladathoz, a közösséghez. A latrina kitakarítása, a zöldségpucolás, a kert gondozása ebben a világban nem alacsonyabb rendű tevékenység, mint a tigris megszelídítése. Sőt: lehet, hogy éppen ezekben volna a valódi megvilágosodás, csak ezekhez nincs szükség legendára. És ez az egyik legszebb paradoxona a könyvnek. SeiShin mindig valami nagyot akar. Az apát viszont a kicsit mutatja meg neki. A babot, amelyet el lehet ültetni. A munkát, amelyet el lehet végezni. A jelent, amelyben nem kell feltétlenül történelmi személyiséggé válnunk. A szerzetes azonban újra és újra a jövőbe menekül, ahol már szobrot állítanak neki, és ahol végre mindenki felismeri rendkívüli képességeit. ...A tigris pedig türelmesen várja, hogy megérkezzen. A könyv szerkezetében ezért különösen érdekes az ismétlés. Mindig ugyanaz a helyzet tér vissza: ember és tigris találkozik, SeiShin beszél, magyaráz, tervez, reménykedik, a tigris pedig reagál. Az ismétlődés azonban nem pusztán önismétlés, mert minden alkalommal más emberi gyengeség kerül terítékre: hiúság, sértettség, önigazolás, türelmetlenség, dilettantizmus, jövőbe menekülés, a saját fontosság túlbecsülése – mintha SeiShin minden újabb halála egy újabb példázat kiindulópontja lenne. És éppen itt válik a könyv abszurddá (a szó komolyabb értelmében). Az abszurd nem attól abszurd, hogy valami értelmetlen, hanem attól, hogy az ember értelmet akar találni egy olyan világban, amelyhez nincs használati utasítás. SeiShin viszont éppen használati utasítást akar készíteni a létezéshez. A tigrisszelídítés motívuma tulajdonképpen ennek a lehetetlenségnek a komikus allegóriája.

A kötet a spirituális szókincset állandóan összeereszti a hétköznapi beszéd fordulataival – ettől azonban a példázatok nem borulnak ünnepélyes fényárba, hanem folyton visszazuhannak a földre. A szerző ráadásul bátran használ mai tárgyakat, kulturális utalásokat, popkulturális elemeket, sőt időnként kifejezetten banális mozzanatokat is. A buddhista kolostor így nemcsak hatásos díszlet, hanem groteszk laboratórium is, amelyben ugyanazok az emberi gyengeségek működnek, mint bárhol másutt. 

A kötet későbbi darabjai ráadásul fokozatosan tágítják ezt a játszóteret (vagy bonctermet?). A tigris már nem csupán állat, hanem filozófiai partner, ellenpont, gyilkos, tanítómester, olykor pedig maga a kérdés. Az Epilógus – Az utolsó próbálkozás pedig még tovább csavarja a motívumot: SeiShin már nem egyszerűen a tigrist keresi, hanem mintha saját korábbi próbálkozásainak összes tigrisével találkozna. A kérdés végül visszafordul a kérdezőre: ki is az igazi tigris, és ki az, aki egész életében ugyanazt a hibát ismétli?

Karsai János könyvének igazi kérdése tehát nem az, hogy hogyan lehet tigrist szelídíteni – erre a könyv meglehetősen következetesen azt válaszolja: sehogy, ha közben nem önmagunkat akarjuk megszelídíteni a világ helyett. A tigris sem feltétlenül vadállat, néha csak az a valami bennünk vagy körülöttünk, amely nem hajlandó engedelmeskedni annak a történetnek, amelyet magunkról kitaláltunk. És talán azért olyan mulatságos SeiShin minden újabb halála, mert miközben nevetünk rajta, kissé magunkra ismerünk benne. Mi is fölmászunk időnként a hegyre, kezünkben könyvekkel, idézetekkel, módszerekkel, spirituális tanácsokkal, és megpróbáljuk megszelídíteni azt, amitől félünk. Aztán egyszer csak ott áll előttünk a tigris, fekete-sárga csíkokkal, éhesen, türelmesen, minden metafizikai magyarázat nélkül. Ő már tudja, amit mi még csak tanulunk: hogy az élet nem azért van, hogy bebizonyítsa az igazunkat, hanem azért, hogy időnként elfogyasszon minket.

SeiShin mester (Karsai János): A tigrisszelidítés kézikönyve. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024