A magyar könyvszakma jelenleg történetének egyik legkritikusabb szabályozási válságát éli át, amelynek gyújtópontjában a kötött könyvárak rendszere áll. A Magyar Könyvkiadók Érdekvédelmi Szövetsége (MKÉSZ) a közelmúltban nyílt levélben fordult a kormányhoz, azonnali és határozott lépéseket követelve a rögzített könyvárak – az úgynevezett árkötöttség – teljes és haladéktalan eltörlése érdekében. A radikális hangvételű és sürgető fellépés első ránézésre meghökkentőnek paradoxnak tűnhet, hiszen a könyvszakma képviselői évtizedeken át éppen egy ilyen jellegű jogszabályért lobbiztak. Ahhoz, hogy megértsük, miként vált a régóta áhított védőháló a kiadók számára fojtogató csapdává, érdemes górcső alá venni a piac belső strukturális feszültségeit és a törvényi megvalósítás visszásságait.

A probléma gyökerei a hazai könyvpiac régóta fennálló strukturális torzulásaiból fakadnak. Éveken keresztül az jelentette a legnagyobb kihívást a kiadók számára, hogy a tőkeerős, monopolhelyzetben lévő nagy terjesztőhálózatok szinte a megjelenés pillanatában drasztikus, akár 20-30 százalékos akciókkal tarolták le a piacot a várva várt újdonságok esetében. Ez a gyakorlat letörte az árakat, és mielőtt egy-egy kötet elérhette volna a kiadói megtérülési pontot, a várható profit máris elillant. Emiatt a független kis könyvesboltok és maguk a kiadói webshopok versenyképtelenné váltak, a kieső bevételek pedig közvetlenül veszélyeztették a kulturális sokszínűséget: a sikerkönyvekből származó haszon nélkül ugyanis finanszírozhatatlanná váltak a kisebb példányszámú, ám értékőrző rétegművek. 

Ezt a piaci anomáliát lett volna hivatott orvosolni a fix áras modell, amely nyugat-európai mintára jogilag garantálta volna az újdonságok árának védelmét a megjelenést követő első időszakban. A 2024 októberében hatályba lépett hazai szabályozás azonban a gyakorlatban teljesen másként sült el, mint ahogy azt a szakma várta volna. Egy rosszul strukturált salátatörvény részeként olyan merev rendszer jött létre, amely nem vette figyelembe a magyar piac sajátos koncentrációját és a tulajdonosi struktúrák átalakulását. A maximált 10 százalékos fogyasztói árkedvezmény bevezetésével a jogalkotó megkötötte a kiadók kezét, akik így a saját felületeiken sem tudtak rugalmas, közvetlen akciókkal vásárlókat csábítani magukhoz. De még arra sem adott módot a jogszabály, hogy mondjuk egy író-olvasó találkozón a könyvet jelentős kedvezménnyel vásárolhassák meg az érdeklődők. A rugalmasságot nem ismerő könyvárak mellett így a vásárlók a megszokás és a kényelem miatt továbbra is a gigantikus hálózatok boltjait választották, a kis kiadók pozíciói pedig tovább gyengültek. Ráadásul a törvény érintetlenül hagyta a legfőbb piaci problémát: a terjesztők által követelt, sokszor a 50-60 százalékot is elérő, fojtogatóan magas nagykereskedelmi árrést.

A jelenlegi patthelyzetben kérdéses, hogy a törvény teljes eltörlése vagy annak gyökeres módosítása jelentené-e a valódi megoldást. Az MKÉSZ által szorgalmazott azonnali eltörlés gyors megkönnyebbülést hozna a karácsonyi szezon előtt, visszaadva a kiadóknak a túléléshez szükséges árazási és akciózási szabadságot. Hosszú távon azonban a puszta dereguláció visszavetné a szektort a kiindulópontra, a nagy terjesztők kontrollálatlan árversenyéhez. Egy strukturális szempontból átgondolt törvénymódosítás – amely a fix fogyasztói ár fenntartása mellett törvényi úton maximalizálná a terjesztői árrést például 50 százalékban – sokkal fenntarthatóbb jövőt biztosíthatna. 

A könyvpiaci anomáliákra a válasz tehát nem a szabályozás teljes feladása, hanem egy olyan finomhangolt, a kulturális értékeket és a kisvállalkozásokat egyaránt védő jogszabályi környezet kialakítása lenne, amely a spekulatív kereskedelmi érdekek helyett valóban a könyv és az olvasó kapcsolatát szolgálná.