Radnai István Konok évezred gyönyörei című új verseskötete, amely a Püski Kiadó gondozásában látott napvilágot, közel 200 oldalon invitálja utazásra olvasóit lírai univerzumába. A Magyar Kultúráért kitüntetéssel büszkélkedő költő vershangja jelen opusaiban szenvedélyes-látomásos, a lírai én és a világ kapcsolatában megjelenő sorfordító események és élmények felidézésével a költészet társadalomformáló erejét hivatott feléleszteni, megerősíteni.

Bertha Zoltán József Attila-díjas irodalomtörténész ajánló soraiban kiemeli, hogy a magyarság megmaradásért folytatott létharcában… „ez a tragikus sorstapasztalat fejeződik ki e versek felrázó képzeletvillanásaiban… robbanó energiájú vízióiban”.

Nyelvi összefüggések, valóságmozzanatok, értékkapcsolódások határozzák meg azt a mélystruktúrát, amelyben a költő úgy szól a közösség nevében, hogy a gondolati tartalmakat vetíti természetszimbolikába. Mindemellett erős hittel reflektál a magyarokban felerősödő istenhiány vagy isten-elutasítás létre gyakorolt hatásáról. Megszólalásmódja sokszor számonkérő, elmarasztaló, ugyanakkor tudja, hogy a körülmények okozta beletörődés miatt az ember „ebben a korban is harctól s bűntől ég… hatalom sebzi fel hazánk ölét / az arctalan elit pénzén beront”. 

Radnai István közéleti költészetet teremt, az emberi közösség, a társadalom sorsával foglalkozik, társadalmi érzékenysége teszi őt a közösség szószólójává, olyan módon értékel, hogy reagál az igazságtalanságokra, a politika hamisságára, a pénz hatalmára, a nemzeti hovatartozás, az otthonérzés problémájára. Magyarságtudatát megerősítve kötetnyitó versében így szól vallomásosan az olvasóhoz: „Maréknyi föld maroknyi haza / nagyra neveld teremjen a virágod… ha tolvaj jár a kertben verd félre a harangot”

Radnai István versvilága igazolja, hogy egész létünk megújuló küzdelmek története. Nem véletlenül hangoztatja Dsida Jenő a Psalmus Hungaricusban, hogy „aki nem volt még magyar, / nem tudja mi a fájdalom”. Radnai István elkötelezett költő, vallja, hogy „jó volt magyarnak lenni / az örök fénybe vinni / a rokontalanságot”, és a hit erejével eltelve hangoztatja, igaz ember az, „akinek dereka nem hajlik földi / hatalomnak de odafönt letérdel”.

A hatalom megszerzésének öröme azt jelenti, hogy szárnyakat kap az ember, de ezek a szárnyak könnyen letörhetnek, s az emberi reakció vagy megalkuvás és beletörődés lesz vagy lázadás. A szerző figyelmeztet, hogy résen kell lenni, mert „az óriás hatalmak nem halnak ki … elvek nincsenek / csak gyér hajú hatalom”. Az elkorcsosulás, az elidegenedés pedig a digitális őrület következményeként fokozódik, rezignált sorok utalnak arra, milyen hatások érik az embert, „amikor az ünnep dróton érkezik… a képernyő vak / virtuális világában…”

Radnai István versüzenetében központi gondolat a bűntudat állapotának értelmezése. Nehéz megállapítani, hogy a bűntudat, mint morális érzelem hogyan munkálkodik olyankor, amikor a cselekedetek vagy a gondolatok ellentétbe kerülnek belső értékeinkkel vagy a társadalmi normákkal. Ez azt is jelentheti, hogy Istentől eltávolodunk a törvények megszegése miatt, az embert nem inspirálja a megbocsátás vagy a kapcsolat helyreállításának igénye. A gonosz cselekedet az ember egzisztenciális társadalmisága és történelmisége okán túllép az individuális cselekvésen, még a büntető istenkép felidézése sem tartja vissza, hiszen „hiún távolít betlehemtől a csillag / kísértet-fényben kárhozott lelkeket / fél reszketeg bűntudatunk és képzeleg”.

Radnai István szövegvilágában a természet állandó változásából kölcsönzött látomásos állapot analóg az ember értékvesztésének megjelenítésével. A Rontás című vers gazdag képi világa is arra utal, hogy valahol a háttérben ott rejtőzik a változások okozta pusztítás rémképe. Idézek néhány megragadó képi megoldást. (tavirózsa tutaj holt időnek, kardját feni a vízililiom, pengét a nád is kivon, költőt kábít a bürök virága)

Napjainkban, amikor a kulturális értékek védelme kiemelt fontosságú, szívmelengető érzés elidőzni Radnai István poétikai „játszóterén”, ő ugyanis úgy gondolja, hogy a költészet még hozzájárulhat a világ jobbításához, nem vonul vissza saját mikrovilágába, nem hangulatainak rabja, tudja, hogy folyton készenlétben kell lenni, mert „a ránk mindig leselkedő ordasok / hatalmak birodalmak korcs alakok / lopózó durva gyarmattartó árnyak /és ölik ha a turul újra szárnyal”. Babits Mihály egy versében a haza „térkép a lélek szerinti” otthonról, Radnai István olvasatában is kulcsfontosságú nemzeti identitásunk védelme a haza megőrzése érdekében. A hagyományokhoz, az értékekhez való ragaszkodás során láthatjuk, hogy mára már módosult a felfogás, a múltbeli előzmények hibás értelmezésével a jelen értékelveit sokan hibásan fogalmazzák meg. A Parton korhad fejezet nyitóversében, a Lépcsőimában Krisztus szavait felidézve így fogalmaz a szerző: „megbocsátom a történelmet / az oltár előtt térden állva… megbocsátom a történelmet / nem tudják mit tesznek”.

Úgy tűnik, manapság az emberiség lejtmenetben halad „lélekig kiégve”, az öntörvényű szabadságérzet eluralkodott, megtapasztalhatjuk, hogy a gyűlölet világunkban akkor is életben tart sokakat, ha a szeretet kudarcot vallott. Radnai István versei aktualizálják azt a problémát, hogyan fér meg az úgynevezett modernség és a nemzeti kulturális megmaradás, fókuszba kerül a magyarságtudat és az univerzális világlátás a létigazságok értelmezése során. A fenyegetettség érzése felkavaró erejű az Advent 22 című opusban: „ölnek nincs ép fal sem ép ország… kiszáradt a lelkiismeret … hová szülessen az istened”. Mert mit tehet az ember akkor, amikor az értékek folyamatos ütköztetése történik?  Vagy beleolvad a hatalmi retorikába, vagy sérül kulturális emlékezete.

A költő vádbeszéde A pillérek mögött című költemény, amely folyamatosan arra emlékeztet, hogy „a kárpátok alatt gonosz közönnyel / küzdenek meg a háborút nem értik / hogy kit miért vezet meg sanda érdek”.

Radnai István versmondanivalóját szenvedélyesen áradó sorok alkotják, a dinamizmust csak fokozza a központozás nélküli szövegalkotás, lehetőséget biztosítva az olvasónak ahhoz, hogy megerősíthesse az önmaga számára fontos üzenet mondanivalójának kiemelését. Radnai István poétikai révületében felszabadul a képzelet, az érzelmek és gondolatok ösztönösen törnek fel művészi látomássá formálódva. Költészete megvilágítja, hogy a hit a psziché szintjén milyen hatást gyakorol a lelki stabilitásra, s a hit által megteremtett lelki biztonságérzet hogyan csökkenti a szorongást, miként támogatja az érzelmi szabályozást. Várja egy új világ eljövetelét, „melyben felébred a halott isten / akit megöltek a filozófusok”.

A szerző gazdag képi világa azt az érzést kelti bennünk, hogy versei valójában szavakkal festett képek, elég, ha a Virágok lilában ciklus felejthetetlen darabjaira gondolunk. (fekete függönyt vonszol a távol, könnyező hajnalok bíbora kifakul, fényesen virít mennykövek üstöke, kék eget falja a szikkasztó hőség).

Kulcsár-Szabó Zoltán úgy fogalmaz, hogy „a versben beszélő hang két személyre bomlik”, a biografikus és a lírai én közvetlen azonosíthatósága megszűnik, a versbeszédben a lírai én performatív ereje nyilvánul meg.

A Konok évezred gyönyörei versgyűjteményében a szerző egyfajta számvetést végez a XX. és a XXI. század apokaliptikus jelenséginek világrontó és sorsrontó hatásáról. Radnai István a poétikai varázslásban érzi, hogy teremtő erőre van szükség. a szenvedélyek harcos kiéneklésére, melyet szuggesztíven teremt meg e kötetben az érzékeny lírai én jelenléte. Summázva e költői megnyilatkozás lényegét, Rónay László ide illő sorai idézem. „A költészet folytonos harc azokért a javakért, amelyek Isten rendeltetéséből mindenkit megilletnek, de az erőszak, a félreértelmezett küldetéstudat, az esztelen hatalomvágy megfosztja őket tőlük”.

Radnai István: Konok évezred gyönyörei, Püski, 2026