Bizonyára mindannyian emlékszünk azokra a csodagyerekekre, akik az általános iskolában olyan könnyedén vettek minden akadályt, felelést, dolgozatot, leckét, hogy aztán a középiskolát már a rossz gyerekek között abszolválják, állandó konfliktusban a tanári karral, az egyetemet pedig abbahagyják, hiszen mit is kezdhetne az ő kivételes elméjük azzal a sok nyárspolgári kacattal, amit ott elvárnak az embertől… Nekem több ilyen ismerősöm is van. Némelyiknek látom pályáját. Van közöttük börtönt-megjárt bűnöző, akad hajléktalan, és két-károm állandó egzisztenciális gondokkal birkózó, kallódó félértelmiség. Ők jutottak eszembe mikor letettem Thomas Mann Doktor Faustusát. Adrian Leverkühn történetében én leginkább a sorsába belebukott csodagyerek históriáját látom. És éppen ezért tartom riasztóan aktuálisnak. 

Mann legsötétebb és legnehezebben befogadható regénye sokféle értelmezésre ad lehetőséget. Legismertebb, legnépszerűbb és persze leginkább magától értetődő rétege ezeknek a megfejtéseknek a Németország párhuzam. Leverkühn pályája a Harmadik Birodalom története: a nemzeti nagyság igénye, a zsenialitás és a kivételesség-tudat, az útkeresés bizonytalanságai, a szövetség megkötése a Gonosszal, a normalitás elvesztése, a felfoghatatlanság felé sodródó művek sora, és persze végül a drámai összeomlás nemcsak az olvasó fejében megképződő hasonlóság, de mindvégig a szerző tudatos útmutatása. Újra és újra visszatér az elbeszélő a saját háborús jelenébe, újra és újra elmondja, miféle valóság veszi körül, miközben a zeneszerző élettörténetét papírra veti. 

Van olyan értelmezés is, amely zárójelbe teszi a német sors kérdését, s az alkotó-alkotás problémáját állítja elénk. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…” És sokan ezt a pokoljárást látják a műben, azt a feszültséget, amit az alkotó megél, míg művét, műveit létre nem hozza. Persze Mann itt is segít. Sokszor és hosszan beszél arról, milyen elképesztő, emberfeletti vagy inkább emberen túli sorsa kell, hogy legyen egy olyan hatalmas művésznek, mint amilyen Adrian Leverkühn. Hogy az ördöggel is alkut kell kötnie, az már-már magától értetődik.

Olvasatomban azonban megjelenik egy harmadik értelmezés is: egy nagyon egyszerű, nagyon földhözragadt, mégis mély szimbolikát kínáló megfejtés. Úgy érzékelem, hogy Mann ijesztő pontossággal rajzolja föl a csodagyerekek tragédiáját, azt a belülről (és olyan közelről, ahonnan az elbeszélő, a jólelkű és nagyműveltségű Serenus Zeitblom nézi) bizonyára felfoghatatlan életutat, ahogy zseniális gyermekkorát maga mögött hagyó ifjú, majd érett férfi hajszolja a maga elveszett talentumát. 

Azóta persze pszichológusok hada dolgozta föl a jelenséget. Neve is van a dolognak: Gifted Child Syndrome, azaz Tehetséges gyerek szindróma. Carol Dweck, a Stanford Egyetem professzora alkotta meg a Growth Mindset (fejlődési gondolkodásmód) és a Fixed Mindset (rögzült gondolkodásmód) elméletét, ami tökéletesen ráillik Adrian Leverkühn önéretelmezésére. Dweck szerint ugyanis, ha egy gyereket folyton azért dicsérnek, mert „okos”, és nem az erőfeszítéséért, akkor azt fogja hinni, hogy a siker a veleszületett intelligencia érdeme. Az ilyen gyerek az iskolában megszokja, hogy tanulás nélkül is ötöst kap. A későbbi tragédiát pedig az a hiedelem alapozza meg, hogy számára az erőfeszítés a gyengeség jele lesz Dweck így idézi az ilyen kis zsenik jellemző gondolatát: „ha tanulnom kellene, az azt jelentené, hogy nem is vagyok okos". Amikor azonban a középiskolában vagy az egyetemen a tananyag összetettsége eléri azt a szintet, ahol a puszta okosság már nem elég, és komoly munkát kell beletenni a megértésbe, akkor ezek a fiatalok lassan elveszítik a talajt a lábuk alól. Nem tudják, hogyan kell tanulni, nem tudják, hogyan kell erőfeszítéseket tenni, s inkább feladják vagy szabotálják a feladatot, csak hogy ne derüljön ki (akár a maguk számára sem), hogy nem „zsenik” többé. 

Martin Seligman elmélete, a tanult tehetetlenség fogalma is illik a jelenségre: ha a gyerek azt tapasztalja, hogy az eredményei függetlenek a befektetett energiától (mivel nem kell energiát fektetnie a sikerbe), akkor elméje nem kapcsolja össze az erőfeszítést és az eredményt. Amikor később akadályba ütközik, tehetetlennek érzi magát, mert nincs tapasztalata arról, hogy a kemény munka megoldja a problémát.

A csapdát az jelenti, hogy az ilyen gyerek önértékelése teljes egészében arra épül, hogy ő a „legokosabb”, ő a „különleges” gyerek. Nehézségekkel találkozva azután elkezdi elkerülni a kihívásokat, mert a bukás lehetősége végső soron az identitását fenyegeti. 

Hadd tegyem hozzá, az ilyen gyerek, éppúgy, mint Leverkühn, képtelen szeretni, hideg, gőgös és magányos. Nemcsak azért, mert mélységesen lenézi embertársait, akik ugye nem érnek föl az ő magasába, de azért is, mert a csodagyerekekben a környezet leginkább a kiemelkedő intellektust értékeli, magát a gyermeket nem. 

Úgy tűnik nekem, Thomas Mann pontosan ezt a dinamikát írta le Adrian Leverkühn alakjában és életpályájában. 

Főhősünk a regény elején klasszikus, arrogáns csodagyerek. Mindent megért szinte azonnal. A teológiát, a matematikát, a filozófiát és a zeneelméletet is játékos könnyedséggel, majdhogynem erőfeszítés nélkül sajátítja el. Mivel pedig a humán tudományok nem jelentenek számára kihívást, kialakul lelkében a mélységes lenézése az emberi intellektusnak és megvetése a hagyományos kultúrának. Számára minden emberi alkotás és minden gondolat túl egyszerű. 

Legalább is látszólag. 

Mert amikor végül rátalál arra a pályára, amit nem lehet megérteni, hiszen a zenének lényegét tekintve nincs intellektuális vetülete, tehát olyasmit fedez föl, amiben megőrizheti az önmagáról alkotott különlegesség-képet, nyakatekert logikai módszerekkel próbál zenét alkotni. Kevés sikerrel. Hiszen a puszta intellektus és a technikai tudás már nem elég a zseniális alkotáshoz. Úgy érzi azonban, hogy nem vele van a probléma, hanem a világgal: a kultúra kiüresedett, a dallamok elhasználódtak, a művészet válságba zuhant. 

Hogy mégis megélhesse a maga zsenialitását, radikális (bár Mann sejtetése szerint részben öntudatlan) döntést hoz: a számára felfoghatatlan és megragadhatatlan emberi erőfeszítések helyett Adrian egy radikális, önpusztító külső forráshoz fordul: szövetséget köt a Sátánnal. A szifilisz fertőzés, amely kezeletlenül az elme különös működését eredményezi tulajdonképpen a csodagyerek kétségbeesett kísérlete arra, hogy fenntartsa a zsenialitás illúzióját. Hiszen a neuroszifilisz, a kezeletlen vérbaj évtizedekkel később jelentkező, súlyos idegrendszeri szövődménye olyan tünetekkel jár, mint a megalománia, a kritikai érzék teljes széthullása, súlyos téveszmék felbukkanása és az emlékezet bomlása. 

Hogy mennyire tisztában van mindezzel Leverkühn, az akkor derül, ki amikor megköti alkuját az Ördöggel. A Sátán ugyanis egy pillanatig sem kecsegteti valódi nagysággal. Azt ígéri, hogy a zeneszerző olyan ember lesz, aki „ámulatba ejtheti a világot, mint varázsló és ördöngös boszorkánymester; … megfeledkezhet a tehetetlenségéről, és nagy felajzottságában felülmúlhatja magamagát, anélkül, hogy lényegét tekintve megváltoznék, nem, megmarad önmagának, csak éppen eléri önnön magaslatát, … és mámoros önélvezetében megízlelheti a szinte már elviselhetetlen ihletáradás minden gyönyöreit, olyannyira, hogy több-kevesebb jogon meg lehet róla győződve, ilyen ihletáradás évezredek óta nem volt a földön, és egynémely kicsapongó pillanatában bízvást istennek képzelheti magát.”

Jól látható: a Gonosz valami szubjektívről beszél. Szó nincs objektív nagyságról. 

És valóban: a zeneszerzőt csak viszonylag szűk rajongótábora tartja zseninek, őket is inkább különös, hideg személyisége, jól alakított művészi szerepjátéka varázsolja el, műveivel alig találkoznak. Művei pedig… nem különösebben jelentős alkotások. Esemény a kis értelmiségi társaság számára, ha néha műsorra tűzik hősének egy-egy darabját, de érzékelhetően ritkán játsszák műveit, némelyik megbukik, másokat hamar kihagyják a repertoárból. Mann finoman érzékelteti: a nagy művész nagysága meglehetősen kétséges azon a piciny világon kívül, amelyben ő maga határozza meg, ki tekinthető megkérdőjelezhetetlen művészi tekintélynek. 

Az irodalmi esszék többsége egyetért abban, hogy a Doktor Faustus nemcsak Németország politikai és erkölcsi bukásának allegóriája, hanem az intellektuális elit tragédiája is. És ha valóban intellektuális elit tragédiáját olvashatjuk ki a műből, akkor a Doktor Faustus aktuálisabb, mint valaha.