Csak a közelmúltban fedeztem föl a könyvespolcomon Márai Füves könyvét. Pedig régóta ott lehet, sőt mondhatnám, mindig is ott volt. A lapok telis-tele vannak nagyapám glosszáival, bejegyzéseivel, aláhúzásaival. Még az is lehet, hogy az öreg Lingel-könyvszekrény első lakói között volt valamikor a huszadik század első felében. Nemcsak nagyapám ízlésébe vetett bizalom indított arra, hogy most alaposan is átolvassam a Füves könyvet, de sokat hozzá tett a választáshoz. „Fontold meg, mielőtt kézbe veszel és olvasni kezdesz egy könyvet – legalább úgy fontold meg, mint mikor bizalommal kezet adsz egy embernek. Mert a könyvnek lelked figyelmét adod egy időre; s nagyon sok ez, mert az élet rövid és lelked csak a tied” – írja Márai, s én pontosan így, pontosan ilyen alaposan válogatok olvasmányaim között. Nagyapám sorok közé firkált bíztatásait azonban jó előjelnek tartottam. És végül nem is kellett csalódnom. 

Maga Márai, a kötet legelső oldalán Senecának, Epiktétosznak, Marcus Aureliusnak, Montaigne-nak, férfinak és nőnek egyaránt ajánlotta könyvecskéjét és ezzel már meg is nyert magának, illetve könyvének. Aki sztoikusokra hivatkozik, az rossz ember nem lehet! Nem is okozott csalódást. Legalább is ott nem, ahol önmagát adta, eredeti gondolatait vetette papírra, arról írt, amit igazán fontosnak tartott, amiben hitt, amire egész életén át zsinórmértékül tekintett. Az olvasásról például így ír: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymásután, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”

Akadnak itt passzusok az írásról és az olvasásról, az életfeladatokról és a sorscsapások elviseléséről, a jóról és a rosszról, a szenvedélyről és józan mérlegelésről, a szépségről és az értéktelenről, az emelkedett lélekről és az esendőségről, egyszóval az emberi létezés ezernyi apróbb-nagyobb, fontosabb és kevésbé fontos momentumáról. 

Némelyik bejegyzés súlyos felismerést, már-már katartikus élményt ad, mások elgondolkodtatnak, de akad vitára ingerlő vagy csak komoly bólogatásra csábító írás is ezek között. Egészen biztos, hogy Márai legjobb, legbölcsebb gondolatait fűzte bele ebbe a kis kötetbe. Érdemes, nagyon is érdemes kutatni utánuk. 

Hát igen, kutatni. Mert az igazság az, hogy a bejegyzések között akadnak másféle szövegecskék is. Némelyik bekezdés olyan bárgyú, hogy az embernek az az érzése, a nyomdában valahogy összekeveredtek az ívek és Márai Füves könyvéhez kötötték a fiatal háziasszonyoknak szóló Mindennapi házi praktikák című szórakoztató jellegű háztartási útmutató lapjait… „Tapasztaltam, hogy a finomra reszelt, citromlével megöntözött nyers sárgarépa nemcsak üdítő étek, hanem nyugtatja az idegeket, így különösen a szemidegeket. Ügy hallottam, — ezt már nem tapasztaltam személyesen — hogy a nyers sárgarépának egyik alkatrésze, a karotin, mindenképpen erősíti a látóidegeket, s néha megakadályoz vakulási folyamatokat is, eltünteti a kezdődő szürkehályogot. Ez lehetséges, de nem biztos. Ami bizonyos, hogy a citromlével öntözött nyers, reszelt sárgarépa, melyet étkezés közben, saláta helyett is fogyaszthatunk, erősíti a szervezetet, üdít, van benne valami hasznos és gyógyító. Bizonyos az is, hogy nem árt. Ugyanígy ajánlhatom a hámozatlan almát, — ha itt az évszak, minden nap egyet — s a citrom- és narancslé bőséges fogyasztását.”

Az ember szinte zavarba jön. 

– Öhm, hát igen, Tisztelt Író úr, ígérjük, hogy rendszeresen rágcsálunk majd sárgarépát… 

Mert hát mit lehet kezdeni ezekkel a meglehetősen bárgyú megjegyzésekkel? Ugorják át őket, nagyvonalúan! 

De azért a dolog nem lesz olyan egyszerű. A Füves könyv ugyanis bárgyú életvezetési és fitness-praktikák mellett tele van béna álbölcsességekkel is. Hemzsegnek a kötetben az át nem gondolt állítások, logikai bukfencek, korábbi szöveghelyekkel szembeforduló felvetések, na meg úgy általában egy csomó nyilvánvalóan tarthatatlan gondolat, olyanok, amelyek éppen a Márai-életmű lényegét tagadják. Nemcsak a nőkről írott lenéző szavai elfogadhatatlanok, de például a nemiséggel kapcsolatos szentenciái is erős kérdőjelek közé kerülhetnek a mai olvasó számra. Számolatlanul találunk a kötetben olyan megjegyzéseket, amelyek a két háború közötti időszak merev életvilágát tükrözik, s még csak ki sem pillantanak a szabadabb, szellősebb, megengedőbb, modernebb nyugati észjárás felé. 

Számomra ezek a bekezdések különösen szórakoztatóak, mert nagyapám, aki szigorú hittel élő kálvinista ember volt, rendre megjegyzésekkel látta el a szöveget, és ahol zavaros okfejtést talált, ott józan pedantériával tűzte tolla hegyére a gondolati egyenetlenséget. Márai így ír egy helyen: „És neveld lelked kérlelhetetlen igényérzetre. Ez a legfontosabb. A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásán és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.”

A szép és aktuálisnak is tűnő gondolat sodorva ragadott volna magával, ha nagyapám ceruzája nem vési oda a lap szélére szép, kalligrafikus betűkkel: „A tömegnek nincs emberi rangja???”

Hmm… Egy újabb réteg. Nagyapám lényeglátó kérdése vagy talán helyesebb úgy írni, hogy kérdéseinek sora az egész kötetnek adott értelmezési keretet. Nem egységes, jól szerkesztett, végig gondolt, kidolgozott könyvet tart kezébe az, aki belelapoz Márai Füves könyvébe, hanem bizonyára évtizedek alatt keletkezett, hullámzó minőségű, egymásra rakódó korokat, impulzusokat, élményeket tükröző gondolatokat. Itt van Márai a maga emelkedett emberi minőségével, szilárd polgári értékvilágával, szellemi tartásával, intellektuális derekasságával, itt van a korszak sokféle babonája, füstje-lángja, no meg éppen az én könyvemben itt van egy másik nézőpont ellentartása, vitázó szava, nyakas erkölcsiségével. Izgalmas szövegkazalban turkál tehát az, aki ezt a Füves könyvet lapozgatja, előhúzhat belőle egy-egy gyógyfüvet, de ráakadhat máskor gazcsomóra, értéktelen szalmára is. 

Érdemes elolvasni, de ennek az írásnak a legfontosabb tanulsága mégsem ez. Inkább talán az, hogy könyveinket firkáljuk csak össze a legbátrabb nekibuzdulással! Lesz talán egy olvasó, akinek új szempontokat kínálnak majd megjegyzéseink.