Én ugyan lelkes rajongója vagyok a művelődéstörténetek – ezért olvastam olyan nagy örömmel a közelmúltban elhunyt Nádasdy Ádám Dante fordítását, amelynek lábjegyzetei olyan részleteket meséltek el a XIV század első évtizedének történetéből, hogy az ember szinte maga is a guelfek és ghibellinek által szétszaggatott Firenzében érezhette magát – ám arra nem számítottam, hogy Benedek István Párizsi szalonok című regénye olyan lendülettel taszít bele a felvilágosodás kultúrtörténetébe, hogy alig bírtam kikászálódni belőle. Regényre készültem, pedig gondolhattam volna, hogy Benedek nem fogja megtagadni önmagát és megint egy ismeretterjesztő könyvet tesz elénk. 

Bocsánat! A jelenidő túlzás. A Párizsi szalonok – Julie de Lespinasse naplója az ezredfordulón jelent meg utoljára, először pedig 69-ben. Szóval nem valami friss kiadvány. Ám, akinek kedve támad ahhoz, hogy a XVIII. század derekának Párizsában eltöltsön egy-két évtizedet, az igazi időutazást tehet Benedek István könyvének segítségével. 

Na igen, Benedek István remek kultúrtörténész és írónak sem utolsó. Eredetileg orvos volt, pszichiáter, de annyira jól forgatta a tollat, hogy szerkesztői, kiadói újabb és újabb műveket kértek tőle, sőt lexikonszerkesztőként is helyt állt, de még a televíziónak is dolgozott. Foglalkozott pszichiátriával, az ösztönök világával, feldolgozta Semmelweis élettörténetét, kutatta az orvostörténet izgalmas pillanatait, érdekelte a darwinizmus és a lamarckizmus, elmélyedt a francia kultúra történetében, elsősorban a felvilágosodás korában, és itt álljunk is meg, mert Benedeket szinte minden érdekelte, én azonban szeretnék most a Lumières századánál, egészen pontosan Lespinasse kisasszony naplójánál maradni. 

Mademoiselle Lespinasse az egyik legmenőbb szalont vezette Párizsban. Tudósok, filozófusok, politikusok, művészek, nagyurak és mindenre elszánt nagyasszonyok – Ne feledjük, Pompadur asszony és Madame du Barry korában járunk! – gyűltek össze lakásában, hogy megvitassák mindazt, amit ebben a körben meg lehetett vitatni. Benedek mester műve pedig hűségesen számol be a filozófiai disputákról, politikai és udvari intrikákról, a közéleti szenzációkról és a magánélet fordulatairól. Mert az elbeszélés, akármennyi filozófiatörténeti érdekességet, művelődéstörténeti csemegét, kultúrtörténeti apróságot is kínál, azért mégis csak Lespinasse kisasszony naplója alapján készült, amely naplóban a barátságok, szerelmek, az érzelmek és indulatok legalább akkora szerepet játszanak, mint amekkora szerepük lehetett a párizsi szalonoknak a felvilágosodás történetében. 

„Megkérdeztem Hénault elnököt: milyennek lát engem? (Charles-Jean-François Hénault-ról van szó, aki a párizsi parlament elnöke volt, és akit a francia történelemről szóló kronológiája tett ismertté.) Szívesen vette a kérdést, komolyan és okosan felelt. – Vidékről jött fel, Julie, s most azt mondják magáról: lám igazi párizsi lett. De azt hiszem, tévednek. Maga kozmopolita lett. Maga az az ember, aki minden helyzetben otthon találja magát, mindenhez igazodik. Szerencsés természete van. Szereti a világot, de a magányt is szereti. Kedveli a szórakozást, de elcsábítani nem hagyja magát. Nem adja olcsón a szívét. Nemes és emelkedett lelke van, vonzó megjelenése: noha nem szép, magára vonja a figyelmet. Merném mondani: van magában valami pikantéria, amivel elcsavarja az emberek fejét. A kacérsága egyszerűen lenyűgöző és ellenállhatatlan. És ennek az a titka, hogy magában báj is van meg erő is – két olyan tulajdonság, amely ritkán jár együtt! A vidámsága megszépíti, a derű elernyeszti túlfeszített idegeit, az udvariassága magabiztossá teszi. Határozott véleménye van, de nem erőszakolja másokra: elfogadja az embereket olyannak, amilyenek. Bár a szeme gyenge, roppant élesen lát, mindent észrevesz. Lát és átlát, még a barátain is átlát. Mindent összevéve, Julie: tetszik nekem.”

Főszereplőnk persze nemcsak Hénault elnök úrnak tetszhet, hanem az olvasóknak is. Éppen olyan, amilyennek ez a leírás mutatja: nagyvilági, érdeklődő, barátságos, okos, szellemes, ahogy egy korabeli szalon vezetőjét elképzeljük. „Az enciklopédisták múzsája”. Így nevezték kortársai.  És Benedek István könyve vissza is adja ezt a nagyszerű asszonyi karaktert. 

Ugyanakkor azt se tagadjuk el, hogy – éppen az eredeti alakhoz való hűséges ragaszkodás miatt – a regény pontosan tükrözi azt a mézes-mázos hangulatot, szentimentális rajongást is, amely a kor mentalitását jellemezte. A gyötrődő szerelem, a bűntudat és vágy keveréke újra és újra visszatér a kötetben. Mindez a mai olvasó számára meghökkentően idegen. 

De hát éppen ettől lesz hiteles az időutazás. Ne ijedjünk meg tőle! 

Benedek István: Párizsi ​szalonok – Julie de Lespinasse naplója Magvető, Budapest, 1980