Bevallom, nekem tetszett ez a könyv: hiába szól egy Big Brother-szerű tévés vetélkedőről, amelyben gyönyörű, elsősorban testű (és nem szellemű) nők és férfiak küzdenek a nézők kegyeiért, nagyokat szexelve, hogy bennmaradhassanak a „villában” (ami itt a komplexum névre hallgat), hiába, hogy én az ilyesmitől viszolygok, mégis tetszett – alább kifejtem, hogy miért. De azt, hogy a borítón olvasható New York Times-idézet („A mai idők Állatfarmja.”) hogyan született meg egy fáradt vagy bekokiánozott újságíró fejében, a mai napig nem tudtam megfejteni. 

Kezdjük ez utóbbival: igaz ugyan, hogy a könyv tartalmaz egy mottót George Orwell regényéből, amelyik arról szól, hogy Mollie, a fehér kanca kissé bánatos, amiért a majdani Forradalom után cukor, zab és széna ugyan lesz, de szalagokat nem viselhet a sörényében… ez igaz: de ettől ez a könyv még semmilyen egyéb hasonlóságot és rokonságot nem mutat az Állatfarmmal, mely könyv ugyebár teljességgel másról szól. Aki tehát bármiféle Állatfarm-hasonlóságot és referenciát keres némi, a külsőségek iránti rajongáson túl ebben a könyvben, hát az ugyancsak nagyot csalódik majd. 

Ha már mindenképpen párhuzamot erőltetünk, akkor inkább a Szép új világ Huxley-tól, vagy pedig A nagy menetelés Stephen Kingtől adják magukat – előző azért, mert a túlkényeztetett társadalom gyermekeinek a valósággal való találkozásáról szól, utóbbi meg azért, mert ugyanolyan beteges az egész vetélkedő, mint az amerikai mester művében a fiatalok gyaloglás-versenye. 

Ez a könyv ugyanis arról szól, hogy húsz versenyzőt (tíz férfi, tíz nő) költöztetnek egy, a sivatag közepén álló komplexumba egy rendkívül népszerű valóságshow keretein belül, ahol aztán a versenyzőknek vetélkedniük és versenyezniük kell, továbbá egyénre szabott feladatokat megoldaniuk, amiről a többiek nem tudnak, így aztán igen nagyot néznek néha. A verseny egyre élesebb, hol a nézők, hol a játékosok szavaznak ki egy-egy embert, akinek aztán a sivatag irányába kell távoznia (ennek minden kellemetlen történelmi mellékzöngéjével – száműzetés – együtt), és a láthatatlan producerek meg a nézői igények egyre magasabbra emelik a tétet, felkavaró, veszélyes helyzetekbe kényszerítik a résztvevőket. 

A könyv kedélyesen, csajos gügyögéssel (és férfiember számára kissé unalmasan – különösen mikor a nők a tenyészbika-versenyzők testi adottságait vitatják meg; a szellemi erények itt, a műsor természetéhez híven, vajmi keveset számítanak) csordogál egészen addig a bekezdésig, amelyikben megkapják a legújabb utasítást a producerektől: „Az volt a feladat, hogy minden bentlakó egy percig tartson lent a víz alatt egy másik bentlakót.” 

Na, innen kezdve ijesztő gyorsasággal törik szét az idill, foszlik le a kultúra és az emberség a versenyzőkről, és a producerek újabb és újabb kényszerhelyzeteket idéznek elő, amikor a versenyzők valamire nem hajlandók: hol enni nem adnak a játékosoknak, hol meg inni, amíg meg nem csinálják, amit ők vagy a nézők akarnak. Egészen végletes és durva feladatokat is kapnak (az egyik lánynak például a többiek előtt kell székelnie az udvaron stb.), amelyek lealacsonyítják és emberi mivoltukból, méltóságukból teljes mértékben kivetkőztetik őket. És itt már igen komoly, akár – merjük kimondani – filozófiai, lételméleti, emberiességi kérdéseket is felvet a könyv, a kiszolgáltatottság, emberi méltóság vonatkozásában, hiszen mindannyian tudjuk (és az élet meg a showbiznisz is ezt igazolja), hogy ezt a dolgot addig lehet és kell facsarni, amíg valami visszafordíthatatlan tragédia nem történik. 

A producerek elvileg védik az emberéletet, és gyorsan közbeavatkoznak a dolgok elfajulásakor („Az első két évadban nem került sor erőszakos cselekményekre, és kisebb vitáktól eltekintve aránylag békében tudtak együtt élni a versenyzők. A harmadik évadban azonban az egyik lány rátámadt a másikra, és csaknem kikaparta a szemét. Nyomban bevezetésre került egy új szabály, amely mindennemű erőszakot megtiltott, csakhogy az ominózus incidens után az egekbe szöktek a nézőszámok, így a következő évadban annyiban módosították a szabályt, hogy kontrollált körülmények között engedélyezettek voltak a konfliktusok a végső ötösben. Ez remek lehetőséget teremtett mindenféle vendettára”), de a valóságban nem mindig: a nézettség tehát/ugyanis felülírja az emberiességi szempontokat. 

Felkavaró könyv, nem könnyű olvasmány, és mivel tényleg semmi köze nincs az Állatfarmhoz, elég lett volna néhány szó ajánlásképpen, mert ez a könyv eladja magát a NYT butuska véleményezése nélkül is.

Aisling Rawle: A komplexum. Fordította: Borbély Judit Bernadett. 21. Század Kiadó, Budapest, 2026.