Különleges kötet került a szemem elé a közelmúltban. Én csak azért figyeltem föl rá, mert amióta évről-évre Horvátországba járok nyaralni, egyre nagyobb érdeklődéssel lapozgatom a horvát történelemről és kultúráról számot adó köteteket. Mindig találok bennük érdekességeket, magyar vonatkozásokat… Persze nyolcszáz éves együttélés mindkét nemzet életében erős nyomot hagyott. Különleges erényei miatt most a Horvát Történelem Atlasz (Lexikogram Intézet Miroslav Krleža, Zágráb, 2025) új kiadását szeretném figyelmükbe ajánlani.

Az atlasz új kiadása természetesen nem attól érdekes, hogy újat mond a horvát történelemről, hanem inkább azért, mert új kontextusokat mutat meg, feltárja azokat az összefüggéseket, amelyekben a horvát országok (maga, a történelmi Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Raguza, Isztria, és persze a déli végek középkori bánságai) évszázadok óta léteznek.

A kiadványban olvasható előszó egyik érdekessége annak nyílt elismerése, hogy a térképészeti döntések egy részét nem a tudományos nézetek határozzák meg, hanem politikai, kulturális szempontok (amelyek persze magát a történettudományt is meghatározzák). A legerősebb példa a horvátok és magyarok 1102-től 1918-ig terjedő államközösségének neve. Mi, magyarok csak a legelső időkben Szent László és Könyves Kálmán országaival kapcsolatban, illetve a kiegyezés után használjuk a „Magyar-Horvát Királyság” elnevezést, amúgy jobbára csak Magyarországról, Magyar Királyságról esetleg a Szent Korona országairól beszélünk, de a kortárs történetírás precizitásra törekvő szerzői is a „Magyar-Horvát Királyság” nevet részesíti előnyben. Ebben a kiadásban azonban a szerkesztők úgy döntenek, hogy a „Horvát-Magyar Királyság” elnevezést fogják használni, világossá téve az olvasók számára, hogy az atlasz nem a semleges tudományt tükrözi, hanem reflexió a jelenre, tudatos döntések eredménye. 

Persze, aki ránéz ezekre a térképekre, azonnal tudni fogja, hogy melyik országrész lehetett a domináns a társállamok közül, de persze megértem a horvátok szempontját is: a saját történelmükben ők akarnak az elsők lenni. 

A kötetnek azonban nem ez a legérdekesebb része. A legfontosabb újdonság a „kontextus”. Az atlasz ugyanis 11 nagy térképen mutatja meg a délkelet-európai kapcsolatok összetett hálóját. A horvátok ugyanis – mint az az előszóból ugyancsak kiderül – hajlamosak belterjes szemlélettel pillantani saját múltjukra, mintha az függetlenül, a környező világ eseményeitől meg nem érintve zajlott volna. Nos, most a szerkesztők megmutatják azokat az állami közösségeket, amelyekben Horvátország és a horvát történelem lezajlott a magyar királyságtól a Habsburg-, majd az Osztrák-Magyar Monarchia történetén át a jugoszláv állam különböző változataiig.

Ez a látszólag egyszerű lépés az olvasók számára döntő fontosságúak, állítják a szerkesztők. Mert a horvát közvéleményben a történelmet gyakran úgy olvassák, mint egy sor belföldi epizódot, anélkül, hogy világos képet kapnánk arról, hogy mely rendszerek szervezték egésszé azt a teret, mely az adminisztratív és katonai logikákat irányította. Ezek a nagy térképek állítják helyre a perspektívát: azt mutatják, hogy a helyi történelem eseményei nem értelmezhetőek a nagyobb politikai és adminisztratív keretek bemutatása nélkül. 

A kontextus hiánya sokszor jellemző a magyar történelmi tudatra is. És a vicces az, hogy még az osztrák történelemkép is erősen hiányos ebből a szempontból. Mindig van szélesebb perspektíva, amelynek megragadása nélkül nem lesz érthető a mi történelmünk sem. A szerkesztők egyenesen úgy fogalmaznak: „a kontextus kincs, az a képesség, hogy a helyi történeteket szélesebb rendszerekbe helyezzük, s ne csak elszigetelt mitológiaként vagy anekdotaként lássuk sorsunkat.”