Nem mondhatni, hogy Beatriz Serrano Elégedetlenség című regénye tematikai szempontból nagy vagy sok újdonságot szállít, de azt elképesztően szellemesen, magas minőségben és igényes, irodalmi nyelvezeten teszi: van egy imádnivalóan fanyar humorú, cinikus, kiégett és gonoszkás nő, aki elégedetlen a munkájával, és mivel – kényszerűségből – a munkája az élete, az életével is. De beszéljen ő!

„Harminckét éves vagyok, nyolc éve dolgozom a reklámszakmában, abból négyet ennél az ügynökségnél töltöttem. Gyakornokként kezdtem, aztán reklámszövegírónak vettek fel, most pedig középvezető vagyok, embereket irányítok, és a beosztásomat egy abszurd angol szóval határozták meg, ami nagyon jól mutat a LinkedInen, és arra is jó, hogy megválaszoljam a Tinderen érkező udvarias kérdéseket. Az az igazság, hogy semmihez sem értek igazán, és nem tudom, hogyan jutottam idáig. Sejtésem szerint úgy, hogy sikerült egyre tökéletesebben játszani az irodásdit, olyannyira, hogy a többiek vélgül azt gondolták, igazi vérprofi vagyok.” 

Egyszóval gyűlöli a munkáját („Azt szeretném odavágni, hogy szarok rá, ahogy minden emberi lény tenné, akinek akkora szerencséje van, hogy az elődei által felhalmozott vagyon járadékaiból élhet, de ehelyett a mellettem lévő jegyzetfüzet lapjait kezdem akkurátusan forgatni”), és munkába menet arról ábrándozik, hogy elgázolják („A lakásomtól az irodáig húsz perc az út gyalog, és néha ez a húszperces gyaloglás a legjobb, ami aznap történik velem. Mindig gyalog. Ha esik. ha havazik, ha éget az aszfalt a szandálom talpa alatt. Útközben azon jártatom az eszem, milyen nagy szerencse vagy szerencsétlenség történhet velem, ami megakadályozza, hogy eljussak a munkahelyemre. Valószínűség kérdése a dolog. Szeretek arra gondolni, hogy megnyerhetem a lottóötöst, de tudom, hogy sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy elüt egy busz. Nem is olyan régen fedeztem fel, hogy ha valaki mukába menet szenved balesetet, akkor az in itinere munkahelyi balesetnek számít, ami azt jelenti, hogy a táppénz ideje alatt nemcsak a fizetésed egy részét kapod, hanem az egészet, és azóta sokkal figyelmetlenebbül megyek át a lámpás kereszteződéseken, sőt néha meglehetősen vakmerő módon”), de sajnos, mindig épségben beér, ezért a munkahelyén szorongásoldó tabletták szedésével és YouTube-videók tanulmányozásával mulatja az időt (és oldja a néha számára sem egészen érthető eredetű szorongását): „Belépek a fiókomba, és a YouTube felkínál egy sor videót, ami érdekelhet. Mindegyik érdekel.” 

Néha elgondolkodik a munkatársairól is („Közelebb megyek ehhez az abszurd embercsoporthoz, aminek tagjai egyetlen közös vonással rendelkeznek: nincs elég pénzük ahhoz, hogy ne kelljen itt lenniük”), és amikor arra jut, hogy az élete és a munkája nem lehet ennél pocsékabb, megjelenik a kötelező műmosollyal és mi-ennél-a-cégnél-egy-nagy-család-vagyunk-attitűddel felszerelkezett főnöke, és végső csapást mér rá: a cég munkatársai kötelezően választható csapatépítő tréningre mennek a hétvégén, paintballozással és egyéb nyalánkságokkal, ráadásul hősnőnknek még egy előadást is kell tartania a munkájáról (amely, mint tudjuk, főleg YouTube-bámulásból áll). 

Tegyük össze a kezünket, hajtsuk le a fejünket, kedves olvasók, és valljuk be nyugodtan, legalább önmagunknak, hogy mindannyian voltunk, vagyunk így a munkánkkal kapcsolatban néha: utáljuk és gyűlöljük, bármennyire is imádjuk, szeretjük azt (ha netán a főnökünk is erre nézne, azért írjuk ezt gyorsan ide). Persze, lehet azon is gondolkodni Európának ebben a szegletében, hogy ugyan mi baja is pontosan ennek a nőnek, inkább örülne, hogy van munkája és fizetése, mit rinyál összevissza, de ne feledjük: mindenki nyomorúságát a saját mércéjével illik mérni, és Marisa bizony és igenis súlyosan boldogtalan és elégedetlen az életével; másrészt ennek kapcsán olyan szellemesen és elgondolkodtatóan tud írnia munkahelyi undoron felülemelkedő létproblémákról, magáról a létezés hiábavalóságáról és céltalanságáról, hogy az párját ritkítja. Rendkívül élvezetes, elgondolkodtató, ismerős élethelyzetekkel tele lévő könyv ez, igazi mestermű – és nem utolsósorban itt olvastam az egyik legszimpatikusabb köszönetnyilvánítás-részletet azóta, hogy egyáltalán végigolvasom a köszönetnyilvánításokat is: „Ötödsorban pedig köszönet neked, kedves olvasó, hogy bementél a könyvesboltba, és a kiadói ajánlatok áradatából épp ennek a kis regénynek adtál esélyt. Remélem, veled lehettem a metrón vagy a buszon, az orvosi váróban, a kanapén vagy az ágyban elalvás előtt. És remélem, jó társnak bizonyultam. Bízom benne, hogy még találkozunk.” 

Nos, ez utóbbiban én is erősen bízom: a hölgynek ez az első magyarul megjelent könyve, de remélem, hosszú sorokban következnek a többiek is, mert ha csak feleennyire jók lesznek (sajnos, többet nem írhattam arról, micsoda fordulatokat tartalmaz a regény, mert abban az esetben vagy nekem kellene megölnöm önöket, vagy önök ölnének meg engem a spoilerezésért), akkor is pompás és nemes olvasmányok lesznek. 

Beatriz Serrano: Elégedetlenség. Fordította: Nemes Krisztina. Magvető Kiadó, Budapest, 2025.