Lehetséges, hogy a cím, a 18-as karika és főleg a fülszöveg (amelyből mindjárt idézek) alapján túl sokat vártam, illetve, mivel most már óvatosabb vagyok: számítottam. Ugyanis amiről ilyeneket írnak, biztosan megérdemlik az odaszentelt figyelmet: „Pier Vittorio Tondellit az olasz posztmodern és neo-minimalista irodalom egyik legnagyobb képviselőjeként tartják számon. Ezt az első, vulgáris nyelvezetű, a szex és erőszak nyílt ábrázolásával teli könyvet egy feljelentés miatt az ügyészség mindössze húsz nappal a megjelenése után lefoglalta. Addigra viszont a példátlan sikernek köszönhetően már a harmadik kiadás is elfogyott a könyvesboltokból.”

Nyami, mondja a Tizenegyezer vesszőn, Bukowskin, Rekviem egy álomért-en Utolsó letérő Brooklyn felén felnövő ínyenc olvasó, aki de Sade (és a belőle kivirágzottak) munkásságát is alaposan ismeri, ez már döfi lesz, kérem. Mindenesetre előtte csekkolta a szerzőt a Wikipedián, ahol egyebek mellett azt írják, hogy íróként szerény sikereket ért el, de a homoszexualitás ábrázolása miatt gyakran került összeütközésbe a cenzúrával. (Próbálta volna a keleti blokkban, jut ilyenkor az ember eszébe, szintén ismerve az idevágó szépirodalmi művek egy részét.) 

Lássunk még az ajánlóból: „A könyv főszereplői a hetvenes évek fiataljai, akiket kivet magból a társadalom, a kommunisták és a kereszténydemokraták hallgatólagos együttműködésére irányuló »történelmi kompromisszuma«. Saját nyomorúságukra a kábítószerben keresik és találják meg a csodaszer, vagy elmenekülnek minden és mindenki elől, még önmaguk elől is.” Ez is igen reménykeltő, nem mondom, hogy nem láttunk már ilyet, de azok mind jók voltak, miért ne lehetne jó ez is?

El is kezdtem olvasni, de valahogy ezt a társadalom éppen kiveti őket magából dolgot nem találtam; sokkal inkább figurákat láttam, akik a maguk választotta életet élték, egészségükre, és néha kicsit siránkoztak a társadalmon, amelyik ezt nem fogadja el maradéktalanul és lelkesen, de azért ez messze van a kivetéstől – persze, nem én voltam olasz meleg a hetvenes években. Mindenesetre – kicsit tágítva a perspektívát – az az érzésem, hogy ez a társadalomból való kivetettség remek önigazolás és fedősztori azoknak, akik nem kívánnak betagozódni: ad az egész hétköznapi életüknek egy kis hősies-mártír glazúrt, amivel bizonyára könnyebben telnek a mindennapok. 

Persze, remekül jellemez pár szóval, pár sorban, a tomboló olasz élet helyenként Hrabal extatikus írásmódját is megidéző módon ott lüktet (khm), a fordítás is remek (még ha fel is merül a gyorsan avuló szleng fordításának problematikája – itt mindig eszembe jut kedvenc példám Henri Charriére Pillangó című művének fordításából az „Ezzel a balhéval világi lettem a hapsiknál”-sor, ami biztosan nagyon durván hangzott a maga korában [egyébként: vajon?], de a kortárs olvasót csak mosolyra ingerli), de azért az ember óhatatlanul is – esmenn – elmosolyodik, mikor a keserves életet gyászoló olaszok ilyen rettenetes módon züllenek és állnak ellen a társadalomnak: „Ők elküldik a picsába, és rendelnek két camparis kávét meg két croissant-t, hogy összeszedjék magukat.” Vagy: „Részeg és unalmas éjjel a BOWLING teraszán, egyik martini csúszik le a másik után, először vodkával, aztán ginnel, közben hallgatom egy sokat látott, totál beállt Burberry-kabátos pasas szövegelését. Egy igazán üres este, az olívabogyó elfogyott, a pasas meg káromkodik és szitkozódik…” Hát igen, mindenki nyomorúságát és züllését önértékén kell kezelni, nem például összevetve azzal, hogy ugyanezekben a hetvenes években hogyan és mivel züllöttek a keleti blokk keserű népei. (Itt ugyanis az olívabogyó már jóval korábban elfogyott, nem beszélve a camparis kávéról és a croissant-ról.) 

Ennek ellenére még mindig levihetné a könyv az ember fejét, hiszen (utolsó idézet az ajánlóból) „Tondelli írásait a kritikusok gyakran hasonlítják Burroughs, Céline vagy éppen Charles Bukowski alkotásaihoz, de ő maga is erős hatást gyakorolt a következő írónemzedékre”, de az a helyzet, hogy ebben a könyvben nyomokban sem találni semmit Bukowski gyakorlatiasan kedélyes és végtelenül cinikus ember- és önundorából, sem az korábban már említett Hubert Selby munkáiból (akihez és amikhez egyébként a legközelebb állhatna, és amit én titkon, bevallom, reméltem is olvasni); persze, érdekes, jó, a sztorik egy nem mindennapi világot, szubkultúrát mutatnak be, de a korábbi szikár szerzőkhöz ás művekhez képest itt kicsit sok… a nyavalygás. Ami persze lehetne irodalmilag is értékelhető, és néha az is, de legtöbbször csak: nyavalygás. Igaz, ezzel jórészt mindenki tud azonosulni, hiszen ki nem gondolt még erre: „…ez ám a jó élet, uramatyám, ez élet a javából, egyik kényeztetés a másik után, nincs is semmi másra gondjuk, mint hogy egymást öleljék és csókolják, ahol érik. Szép is lenne az élet, ha csak ebből állna, nem kéne pénzt szerezni, dolgozni, tanulni, elmenni, elveszni…” Bizony, ez már metafizikai szomorúság, és van néhány további ilyen is benne, sok jól megírt bekezdéssel, nem beszélve a kötet utolsó, Autobahn című írásáról, amely igazi sodró és lendületes szabadsághimnusz, élmény és ünnep az olvasása. Mégiscsak jó könyv ez, akkor is, ha nem éppen és pontosan az, amire az olvasó az előzetes tudása alapján vár. Számít. 

Pier Vittorio Tondelli: És más szabadelvűek. Fordította: Katona-Gombos Luca. Figura Könyvkiadó, Budapest, 2025.