„Az elmúlt nyáron, életemben először megnéztem a televízióban, a Canal+ adón egy pornófilmet” — erős indítása az Egyszerű szenvedélynek, a 2022-ben irodalmi Nobel-díjjal elismert Annie Ernaux kisregényének, aki a pornónézés és a történetírás eseményét hasonlítja össze, hogy aztán egyfajta írástechnikai etalonként tekintsen az erotikus film részletező, aprólékos ábrázolására. 

Mit jelenthet mindez prózatechnikai és alkotáslélektani értelemben? 

Ernaux hátrahagyta azokat a konvenciókat, amelyeket hátra kell hagyni ahhoz, hogy szégyenérzet nélkül dokumentálni lehessen az animális vágyat, a megszállottságig elmenő, elsöprő szerelmet és a már-már patológiás érzékiséget, amely egyre inkább átveszi az irányítást az én felett. Feszes leírással, újszerű írástechnikával kérdez rá a kimeríthetetlen témára: milyen utakra képes elvezetni bennünket nemi ösztönünk, ha engedjük, hogy a tudatalatti késztető ereje átvegye felettünk az irányítást? Annie Ernaux ösztönvilágunk rejtett mélységeit dokumentálja, s eközben önkéntelenül is megválaszolja a kérdést, a szerelemvágy megélésének aprólékos leírása milyen (esztétikai és intellektuális) lehetőséget/kihívást tartogat egy női narrátor számára. „Úgy gondoltam, az írásnak is efelé kellene tartania, ugyanolyan hatást keltenie, mint a nemi aktus látványának, szorongást és megdöbbenést, az erkölcsi ítéleterő felfüggesztését.” 

Hogyan nyilvánul meg a szövegtestben az erkölcsi ítéleterő felfüggesztése? Megrázóan gyönyörű írás a szenvedély természetéről, amely nem pusztán — sőt, alapvetően nem — az extatikus pillanatokat ábrázolja, mint inkább az odavezető utat. A történetben csak A. – ként emlegetett kelet-európai diplomatával történő intim találkozások leírásánál jóval intenzívebben ábrázolja a narrátor a találkozásokra való felkészülés aktusát. „Jövőm nem volt több, mint a következő telefonhívás, egy újabb találka megbeszélése.” Alapvető hajtóereje ez az elbeszélésnek: a találkozástól találkozásig terjedő időintervallum dokumentálása voltaképpen a narrátor énjének feltérképezésével paralell. Ernaux az önmonitorozást a tőle megszokott távolságtartó írástechnikával — felvállalt minimalizmussal — valósítja meg: „Lemondtam a porszívó és a hajszárító használatáról, nehogy ne halljam meg a telefon csörgését.” A vállalt személyesség, a tömör, koncentrált szöveg adja ennek a prózának az ívét, mely felfokozott érdeklődéssel kutatja, mire képes az ember a szerelem beszűkült tudatállapotában, amikor minden más környezeti és belső ingert teljességgel figyelmen kívül hagy: „lassan fölemeltem a kagylót, s belemondtam, hogy halló. Amikor ráébredtem, hogy nem ő az, olyan kétségbeesés fogott el, hogy iszonyodni kezdtem a vonal másik végén beszélő hívótól.”

Az Egyszerű szenvedély nem egy viszony elbeszélése, s még csak nem is egy történeté. Középpontjában a személyes emlékezetkutatás áll, a narrátor önmaga megértésére irányuló igénye, a szenvedély eredetének megfigyelése, „jeleinek gyűjtögetése”. A francia írónő a létező legexplicitebb módon dokumentálja a kontrollálhatatlanul intenzív, kényszerítő szerelemvágy érzését, az állapotban benne levés részletező leírásával. Ernaux prózája lázas hevületű, leplezetlen ábrázolása a női szexualitásnak, mégsem sorolható az erotikus irodalom tárgykörébe. Az Egyszerű szenvedély egy erős nő bátor elbeszélése a szerelem okozta módosult tudatállapotról, a legminimálisabb írói eszköztár felhasználásával, s az én feltérképezésének analitikus igényével. 

Prózatechnikailag meghatározó, hogy Annie Ernaux pusztán annyira differenciálja e szerelem elbeszélésében a nőt és a férfit, amennyiben ez a női szemszög érvényesítéséhez szükséges: az Egyszerű szenvedély egy nő monológja a szeretőjével való találkozásokról, de leginkább a két szeretkezés közben eltelt időről, magáról a várakozásról. „Az elmúlt év szeptemberétől kezdve semmi mást nem csináltam, csak vártam egy férfira: vártam, hogy telefonáljon, hogy feljöjjön hozzám.” Az ötvenegy éves, frissen elvált nő egész életét kitölti a két találkozás közötti patológiás várakozás a férfira, akinek családja van, s aki emiatt kiszámíthatalanul, s rövid időre tud csak jelen lenni az életében. Szétfeszíti a szöveget ez a tehetetlen várakozás, amely a narrátor alávetettségét, méltatlan helyzetekbe keveredését gátlások nélkül szövegezi meg. Testtapasztalatról, vágykivetülésről, időkezelésről és a szenvedély természetéről beszél nekünk a szerző, kisregényét ugyanakkor az teszi igazán unikálissá, hogy — miközben az elhatalmasodó vágyat dokumentálja, mégiscsak — az illékonyság, a leválás, a magány aktusát beszéli el. (Ezt az intonációt erősíti fel a nő konstans félelme attól, hogy a férfi, diplomáciai teendőinek befejeztével visszautazik hazájába, elhagyja őt.) 

Az Egyszerű szenvedély egy ötvenegy éves nő mélyen átélt, kamaszos vágyának, és egy mindent elsöprő, függőségbe torkolló szerelemnek a kibomlása, melyben a narrátor nem kíván történetet elmesélni, de igyekszik feltárni önmaga motivációit, s a nemi ösztön késztető erejének természetét. „Nem megmagyarázni akarom szenvedélyemet – ez ugyanis azt jelentené, hogy igazolásra szoruló tévedésnek vagy zűrzavarnak tekinteném –, csak éppen feltárni.” Annie Ernaux autofikciós regénye felszabaditó és emlékezetes irodalmi élmény az alárendelt szerepbe kényszerítő, elemésztő vágyról, s méginkább az annak megértésére irányuló elbeszélői igényről. A vállalt személyesség, a tömör, koncentrált szöveg adja ennek a prózának az ívét, mely felfokozott érdeklődéssel és az erkölcsi ítéleterő felfüggesztésével kutatja, ebben az állapotban mire képes az ember. „…mondhatni mindenre. Magasrendű vagy halálos vágyakozásra, méltóságáról való teljes lemondásra, olyan babonákra és viselkedésre, amiket másoknál, míg magam bele nem estem, érthetetlennek találtam.”

Annie Ernaux. Egyszerű szenvedély, A fiú. Magvető Kiadó, 2024. Fordította Szávai János.

(A kisregény második darabja — A fiú — önálló recenzióként jelent meg)