„A jó non-fiction könyveknél nincs jobb olvasmány. Szerzőik az adott terület szakértői, így szabadon, hétköznapi nyelvezetet használva írhatnak, szigorú terminológiai vagy publikációs kényszer nélkül. A biológus, író és publicista Anna Blix elképesztő érzékkel találta meg a párzásról, a vemhességről és a szexualitásról szóló, legizgalmasabb történeteket” – írja Anna Blix könyvéről a Dagbladet magazin

A kiadói ajánló agy foglalja össze A várandósság 40 hetének lényegét: „Az emberi magzat negyven héten át fejlődik... Az E. coli baktérium osztódása húsz perc alatt megy végbe, a keleti szürke óriáskenguru pedig mindössze öt hétig vemhes, majd babszem méretű kicsinyt hoz világra, aki magától bemászik az anyja erszényébe. De még a leghosszabban költő madarak, a vándoralbatroszok is befejezik a kotlást tizenegy hét után. Miért hordjuk hát mi, emberek olyan sokáig szívünk alatt a magzatunkat, és vajon miért émelygünk és hányunk mindeközben? Lenne jobb módja is a szaporodásnak? Csinálja ezt valaki furcsábban, mint az ember?

A várandósság negyven hetéből mindegyik hétre jut legalább egy faj, amelyik már befejezte a szaporodást. A foltos hiéna például már tizenhat hét után szül, utódját azonban egy hosszú, péniszre hasonlító csiklón keresztül kell világra hoznia, amely menet közben felhasad. Neki vajon könnyebb? A pipabékának nincs méhe, így a petéi a duzzadt hátbőrébe ágyazódnak be. Vagyis magával viheti a kicsinyeit, nem kell a vízben hagynia őket. No és vajon mi, emberek, jól csináljuk a dolgokat?

Anna Blix szórakoztatóan, ugyanakkor nagyon szakszerűen ír például hímnős halakról és féltékeny delfinekről, miközben evolúciós vigaszt nyújt a várandósság nehézségeivel kapcsolatban, valamint magyarázatot ad arra is, hogyan szaporodhatunk legintelligensebb fajként ilyen fárasztó, de végső soron talán mégsem olyan rossz módon.”

A szerző egyébként norvég biológus és író, tanulmányai rendszeresen megjelennek a Klassekampen című lap tudományos rovatában. Könyve megírásával kapcsolatos inspirációiról így nyilatkozott: „Az első terhességem alatt hihetetlenül rosszul voltam. Végig hánytam, és az első trimeszterben egy sötét szobában kellett feküdnöm, hogy bármit magamban tudjak tartani. Nem tudtam képernyőkre nézni, könyveket olvasni, és alig tudtam rádiót hallgatni. Biológusként nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges. Ha egy kőkorszaki barlangban éltem volna, vagy az első emberek egyike lettem volna több mint 200 000 évvel ezelőtt, és nem lettem volna elhalmozva tápláló turmixokkal, hányinger elleni tablettákkal egy jóléti államban, amelyben betegszabadságra mehetek, valószínűleg belehaltam volna valami betegségbe. Miért ragadt meg az emberiség evolúciója során a „reggeli rosszullét”? Amíg terhes voltam, arról álmodtam, hogy lerakhatok egy petesejtet, és elsétálhatok tőle, vagy egy bab nagyságú embriót szülhetek, amelyet egy tasakba tehetek a méhem helyett. Most már értem, hogy ez sem feltétlenül lett volna ilyen egyszerű.”