Fekete István azon kevés magyar író közé tartozik (tartozott), aki soha nem panaszkodhatott arra, hogy nem ismeri az olvasóközönség (már persze csak ha létezik egyáltalán a magyar íróknak ilyen csoportja…): regényíróként, ifjúsági művek szerzőjeként jogos ismertsége megkérdőjelezhetetlen, esetleg a novellisztikája az, ami – picit – kevésbé ismert, bár ezek a gyűjtemények is többször megjelentek az elmúlt évtizedek során. 

Mégis, ezen a helyzeten igyekszik javítani a Trend Kiadó, amely a Tíz szál gyertya című novelláskötet újrakiadásával mélyíti tovább a szerző – jogos! – ismertségét. A kötet egy lazán összefüggő novellafüzér, a fülszöveg szerint is: „Egy dunántúli város boltjából, a Lakos-féle fűszerkereskedésből származnak azok a gyertyák, amelyek a kötet tíz történetében felgyulladnak. Egy-egy szereplő sorsfordító pillanatát világítják meg: születés, szerelem, háború és elmúlás elevenedik meg előttünk a múlt század első felének Magyarországából. A nyolcadik írás – a többi szövegtől eltérően – napló formában, megrázó részletességgel ábrázolja Budapest 1944/45-ös ostromának mindennapjait.” 

És valóban: a novella klasszikus szabálya szerint (avagy: a klasszikus novella szabályai szerint) tényleg „egy-egy szereplős sorsfordító pillanatát” láthatjuk meg a gyertyák fényében; és ez még az irodalmi naplót jegyző Fekete Istvánra is igaz, akinek a Budapest ostromát idéző szövegéből választottam e kis recenzió címét, hiszen van-e nagyobb trauma és sorsfordulás a háborúnál? 

A szöveg csodaszép, professzionális; a toll könnyed, a stíl laza, elegáns, mégis feszesen hasít, finom humor is figyel néha, máskor egyszerűen csak megejtően szép: „A bolt közepe táján, a polc elérhető helyén, a szappanok, sárkefék és mosóporok társaságában voltak a gyertyacsomagok, melyek kis helyet foglaltak el ugyan (….), de nélkülözni őket mégsem lehetett. Igaz, hogy fényük elveszett a villanyfény mellett, kormoztak, és lecsepegtek az asztalra, de fényük élő (Kiemelés az eredetiben! – NKZs) láng volt, s az embereknek akarva, nem akarva, nagy örömben és nagy bánatban eszükbe jutottak. Persze, nem vették tucatszám, mint régen, csak egy-egy szálat. S a gyertyaék elindultak erre-arra, örömre, sírásra, bánatra, vígságra. Világítottak élőknek és holtaknak, utaknak és emlékeknek, szegénynek, gazdagnak, tivornyának és áhítatnak. Világosságuk rongyot és selymet egyformán érintett, és lángjuk puhán imbolygott könnyes és nevető szemek tükrében.” Vagy itt van a visszatérő mondat, amelyik több szövegben is megjelenik, és amely már-már egy aforizma sűrítőerejével mondja ki a lényegesnek ítélt gondolatot: „Vénasszonyok meg utcaseprők, keresztelők meg temetések mindig lesznek a világon.” 

Ízléses, megható, de sehol nem giccses mondatok és megállapítások vonulnak el az olvasó szemében és a történetekben, megfűszerezve egy csipetnyi tipikusan magyar dekadenciával („Ma péntek, holnap szombat, a napok jönnek és mennek, s egyszer majd elfogynak. A fiatalság elmúlt, a vágyak beszáradtak, az idő jár, és nem jöhet már semmi, ami újat hoz. Se örömet, se bánatot. Egy pipa dohány, egy pohár bor, egy pár új csizma – mi lehetne más?”), amely érezhető rokonságiot mutat például Krúdy műveivel. Ezt megerősítendő idézek egy bekezdést a harmadik történetből: „De az évszakok az ivóban meg is álltak. Erejük itt elhanyatlott, mert ha Szilveszter kinyitotta a nehéz pinceajtót a kármentő mögött, ott már sötétség volt és időtlenség. Nem volt hideg, nem volt meleg sem nyáron, sem télen; a falak nem voltak szárazak, de nedvesek se, és a földnek, kőnek, öreg ászokfáknak, hordóknak érett, nehéz levegőjében lehullott egyszerre a hang, és elpihent az árnyékok fullasztó párnáján.” Hát komolyan, mintha ott lennénk magunk is, annyira lehet érezni ezt a bekezdést – is. 

Egy nagy író jutalomjáték-könyve, csemege, egyszerre csak kevés fogyasztandó belőle: egyfelől, hogy tovább tartson, másfelől, hogy alaposan ki lehessen élvezni az ízeit, zamatait. Mindenképpen és mindenkinek ajánlott mű a Tíz szál gyertya. Egy utolsó idézet zárásképpen, a háborús naplóból: „December 26. Nevem napja. Korábban keltem, mint a család, és felmentem Töreyékhez egy fél kenyérért. Ez a fél kenyér értéke olyan kicsi, lehetőségében olyan kézenfekvő, hogy említésre sem érdemes… De most 1944 van és István napja. Görögországban egy kiló kenyér – állítólag! – egymillió drachma. Nem szeretem a nagy számokat. Még békében se.”

Fekete István: Tíz szál gyertya. Trend Kiadó, Budapest, 2025.