A ma embere leginkább „jó ember”-nek szereti magát látni, amikor a szellem egykor fényes zászlaját bontó felvilágosodás eszméinek tökéletes megvalósítójaként lép színre, humanista eszmékért tüntet, emberséges gondolatokat posztolgat az interneten, s úgy gondolja: őbenne valósul meg a „szabadság, egyenlőség, testvériség” magasztos hármas jelszava. Hajlamos már az elején elfeledkezni arról, hogy az európai felvilágosodás, mely diadala csúcsán Párizsban szinte dogmává emelte ezeket a szép szavakat, legott guillotinok felállításán tüsténkedett, polgártársai vérét kívánta, végül a királygyilkosság után az egészbe beleunva a sok évszázaddal korábbi császárságot hozta vissza.     

De mi, a XXI. század „jóemberei” már egy hatalmas világfalu lakói vagyunk, megvalósult életünkben a globalizáció, a jog előtti egyenlőség, a rasszok és kultúrák feletti testvéri eszme itatja át lelkünket, nyitottak és toleránsak vagyunk mások irányában. Ezzel a nyitottsággal vettük kezünkbe az amerikai-ausztrál John Kekes, Albany egyetemének professzor emeritusa könyvét, mely a Cornell University Press kiadásában angolul, majd az Attraktor gondozásában magyarul jelent meg 2004-ben. Olvastuk, ízlelgettük a szerző okfejtését, amelyet a napjainkban igen erősen ható egalitarizmusról tesz közzé. És közben egyre nyugtalanabbul lapozgatunk. Kekes szerint az, amit mi erkölcseink egyik legmagasztosabb elvének gondoltunk – illúzió és önbecsapás csupán. 

Az egalitarizmus illúziói című könyv kiindulópontjában az áll, hogy vajon az egyenlőség minél szélesebb körű megvalósulása megszűntetheti-e, vagy legalábbis visszaszoríthatja-e a társadalomban kiterjedt rosszat? Egyáltalán, a magukat liberálisnak tartó ideológusok tisztában vannak-e a korrektív és a konstruktív törekvések közötti különbséggel? Melyik a cél, melyik az eszköz? És egyáltalán: alapvetően megoldja-e az emberiség problémáit a rosszal szemben az, ha teljességgel érvényre juttatjuk a „minden ember mindenben teljesen egyenlő” elvét? A szerző vérbeli filozófusként hamar felállítja a maga terminológiáját, áttekinti a témában korábban apologetikusan megnyilatkozó filozófusok (Rousseau, John Stuart Mill, John Rawls, John Maynard Keynes, a modernitásban Stuart Hampshire, Jonathan Glover, Judith Shklar) véleményét és azok vívódásait. Ráadásul mottóul a demokrácia XIX. századi szószólójának, a nagy liberális politikai gondolkodónak, Alexis de Tocqueville-nek az egyenlőséget mindenek fölé helyező gondolkodással szembeni szkeptikus idézetét helyezte: az egyenlőség eszméjének végtelenségig való idealizálása oda vezet, hogy közben ez emberek a legdrágább értékeiket veszítik el. 

Az elsődleges probléma az, hogy miként állapítjuk meg, és miben látjuk az emberek között kiterjedt rosszat, és mitől jobb az egyenlőség kiterjesztése mindenkire? Az idézett klasszikusok magyarázata hamar megbicsaklik a Kekes filozófusi módszerén: szókratészi kitartással kérdez rá minden apró részletre (melyben az ördög rejlik), feltárja az egalitarizmus érvrendszerének logikátlanságait. A másodlagos buktató az eszközök megválasztásában rejlik. Ha azt akarjuk, hogy szűnjön meg az emberek között minden rossz, hogyan szabjunk gátat neki? Ha az egalitarizmus nevében gátat szabunk azoknak, akik fenyegetik a szabadságot, nemde mi magunk is szembe megyünk az alaptézissel, a „minden szabadságot mindenkinek” elvével? A modern egalitárius gondolkodók közül többen elismerik, hogy a rendszer nem tökéletes, maga is korrekcióra szorul. Mit tesznek hát? Vagy a régiekhez hasonlóan körömszakadtukig tagadják, hogy az emberben létezne a rosszra való hajlam a jóra való törekvéssel párhuzamosan, vagy elismerik, hogy létezik kiterjedt rossz, de azzal szemben az erkölcsös gondolkodást, az igazságtalan rendszerekben is igazságos cselekvést állítják, míg Shklar az úgynevezett „félelem liberalizmusát” teszi ez utóbbiak mellé. Kekes szerint a célok inkonzisztensek, a megoldások részmegoldások csupán. Ami pedig végül az egalitárius társadalmak pozitív megítélését illeti, Kekes az elmúlt században kialakult, néha szélsőséges diktatúrákat említi fel, mint amilyen a kommunista társadalom, ahol marxi alapon képzelték el az egyenlőséget, amely a valóságban aztán elnyomásban öltött testet.

Olvasván a könyvet azonban mégsem tudtam az agyamban fészkelő kisördögöt láncon tartani. Minek is, hiszen mindenkinek egyenlő szabadságot kell biztosítani, nem? Ez a kis gonosz meg folyton a kekesi kérdésfeltevés és kritika gyenge pontjait keresgélte. Rendben, hogy az egalitarizmus vegytisztán mindig bicegni fog, nem lehet egy optimális rendszert építeni rá és belőle. De mi van az erkölccsel? Mi van az igazságossággal? Mi van az együttérzéssel? Mi van az emberi szabadsággal? Mi van a toleranciával? Csupa-csupa alapkérdés, amelyre adott válaszok az egalitarizmus és vele a liberalizmus alapját képezik. Ezekre a könyvben tovább olvasva kaptam meg a válaszokat. Kekes jó filozófusként rendkívül precíz és átlátható módszertant ad. Minden egyes kérdéskört, amelyet az egalitarizmus érint, külön-külön megvizsgál. Az első lépés mindig maga az illúzió. Amelyben egy „jó ember” ringatja magát. Aztán sorra veszi az egalitárius ideológiának az adott témában adott megközelítéseit, magyarázatát és rendszerbe foglalását. Kekes apró darabokra szedte a rendszert és módszertanát, rávilágítva annak észszerűtlenségeire. De mit ad helyette? Egyáltalán: létezik egészséges és megnyugtató alternatíva?

Utolsó fejezetében, a „tündérmesék politikája” címűben felsorolja az illúziót, az ideális elméletet, az észszerűség létjogosultságát, a humanitás tiszteletét, az optimista hitet és a realista politikát. Ez utóbbi során figyelemre méltó pontokat rögzít konklúzió gyanánt, melyek a bennem élő „jóember”-t is elgondolkodásra késztetik:

„A rossz visszaszorítása a jóra törekvés eszköze, és prioritást élvez vele szemben.

Az emberek elsődlegesen cselekedeteikért, nem pedig szándékaikért viselnek felelősséget. A szándékosság hiánya az elítélést és a büntetést csökkentheti, de nem ment fel a felelősség alól.

Az igazságosság azt jelenti, hogy ki-ki megkapja, amit megérdemel, s ne kapja meg, amit nem érdemel meg.

Az erkölcsi érték az erkölcsi érdemtől függ, s mindkettő egyenlőtlenül oszlik meg.

Minél távolabb él a másik ember, annál kisebb felelősséggel tartozunk érte.

Az észszerű politika konkrét, helyzet-érzékeny és nem pártatlan.

Nincs olyan érték, amely mindig fontosabb, mint a vele ütköző bármely más érték.

A társadalom stabilitásához szükséges dolgok védelmét kombinálni kell a nem szükséges dolgok megértésének tolerálásával.

A politika célja a konkrét problémák megoldása, nem pedig egy eszmény megvalósítása.”           

Megfontolandó tételmondatok. Azt gondolom, hogy az itthon eddig nem olyan széles körben ismert,  a nemzetközi közvélekedés szerint konzervatív filozófusnak tartott John Kekes munkája az egyik legjobb a magyar nyelven eddig megjelent művei közül, sokkal konzisztensebb, mint A konzervativizmus észszerűsége című. Úgy tűnik, kritikusnak jobb, mint apologétának, de egy biztos: ilyen tűpontos, és minden önhazugsággal leszámolni képes olvasnivalóval egy csapásra fel tudja rázni a „jóemberkedésbe” már kissé belefáradt mai embert.

John Kekes: Az egalitarizmus illúziói, Attraktor Kft. 2004