A Szohó mester utolsó teája egy csodálatos történet mester és tanítvány viszonyáról, arról, hogy a gyorsuló világ hogyan szorítja ki a hagyományokat, és arról, hogy az emberek szívében hogyan élnek tovább mégis ezek az évszázados tradíciók, megőrizve egy ősi kultúra legmélyebb gyökereit.

Cyril Gely francia író, számos kitüntetéssel elismert, sikeres színpadi szerző. Első – Trend Kiadó gondozásában – magyarul megjelent regénye a Hasadás, melynek színpadi változatát ugyanazon évben (2024-ben) Díj címmel mutatták be hazánkban.

Legújabb kisregényében, a Szohó mester utolsó teájában, a rá jellemző filozofikussággal és a lélektani drámák fölfejtésével, a XIX. századi Meidzsi-kori Japánba vezeti az olvasót. Abba a korba, amikor minden átalakulóban van, s csak a természet örök körforgása mesél az állandóságról.

A költői szépségű regény nem csupán a történeten keresztül, de szellemiségében, hangvételében is a távol-keleti hagyományok letisztult világát idézi. Szűkebb értelemben a zen szavak nélkül átadható, időtlen bölcsességét, mely ugyanúgy megnyilvánul egy csésze teában, mint a könyvben szintén többször megjelenő kertrendezésben és a kalligráfiában. 

Iboku messze földön híres szakékészítő családból származott. Felmenői készítették Japánban a legjobb szakét – nyolc emberöltő óta. Lassan elérkezik az idő, hogy a lány átvegye apja örökét, és továbbvigye a mesterséget, ám Iboku gyerekkorától másféle életről álmodott. Egyetlen vágya, hogy „a kardforgatás művészetén keresztül szamurájként megtalálja a szabadságot”. Ezért apja akaratával szembeszegülve, egy éjszaka maga mögött hagy mindent, és férfiruhába bújva útnak indul, hogy a legendás szamuráj, Szohó Akira tanítványául szegődjön. Viszontagságokon keresztül hónapokig vándorol célja felé, mit sem sejtve arról, hogy a nagy szamuráj húsz éve nem vonta ki kardját, és a harcoktól elfordulva, a teaivásban és a természet misztériumában találta meg a békét. A mester eleinte hallani sem akar arról, hogy tanítsa a lányt, végül mégis kötélnek áll azzal a feltétellel, hogy a kardforgatás mellett a teaivás művészetére is megtanítja.

A regény két alapszimbóluma: a tea és a kard; mint jelentésüket egyetlen szóba sűrítve, az élet és a halál szimbóluma, melyek egy magasabb értelmezési síkon nem térnek el egymástól jobban, mint az érem két egymást feltételező oldala. Mindkettő az élet törékenységét, a mulandóságot sugallja, ám – ha az ember tiszta tudattal teszi – meditációs élményt jelentenek, amiben megtapasztalhatja a lélek csöndjét is, és megértheti a végső valóságot.

„A kardforgatás és a teaivás közben ugyanazt az ízt érzi az ember. Az egyik azonban kívül történik. A másik belül.

A győzelemhez egyesíteni kell őket.”

„A tea mindenekelőtt utazás. Csodálatos utazás annak, aki képes meghallani a szavait. Elég egy kevéske parázs, két-három tealevél meg egy barát, akivel megihatod. A tea a lehetséges egy lehetetlen világban. Az édes nyugalom a zajban. Felfedi, milyen törékeny az emberi lét. És milyen törékeny a pillanat.”

A kardforgatás ugyanakkor – a teával ellentétben - a múlthoz tartozik; a szamurájok ideje leáldozott, már csak az emlékekben élnek tovább. Puskákkal és ágyúkkal felszerelt, modern hadsereg lépett a szamurájok helyébe. És noha a császár – legalábbis a történet kezdetén – még nem tiltotta be a kardviselést, a szamurájok nem tagjai többé a kisváltságos rétegnek – mondja Szohó mester, de Ibokut nem sikerül meggyőznie. A lány rendületlenül folytatja gyerekkorában megkezdett napi rítusát: a szamuráj-mesterségre felkészítő, ezer kardcsapást. 

A mester nem akadályozza meg, helyette rávezeti a kard mélyebb filozófiájára. Így élnek egymás mellett teljes harmóniában, miközben fény derül a mester „visszavonulására” is. 

Mígnem egy nap más idők jönnek: a császár nyílt támadást indít a szamurájok ellen. Szohó mesternek cselekednie kell. Szohó Akira feladja húsz évvel korábbi fogadalmát, s a becsületüket utolsó leheletig védő szamurájok élére áll. Hogy felsorakozzanak a végső küzdelemre: négyszázan, harmincezer felfegyverzett katona ellen. Ám az utolsó, véres összecsapás előtt a mester és a tanítvány elfogyasztja még az utolsó közös teát, Iboku pedig megírja a maga búcsúversét. A saját öt soros, harmincegy szótagos dzsiszeiét, melyben benne rejlik a mestertől kapott valamennyi tanítás:

Útnak eredünk

a tea gőzeiben

a vízcsobogás 

a fák levelel

csak álom volt mindahány

Cyril Gely: Szohó mester utolsó teája, Trend kiadó, 2025