Gyönyörű, díszdobozos, gyűjtők polcára kívánkozó, kétkötetes (stílszerűen egy vörös és egy fekete borítójú), még képeslap-melléletekkel is ellátott könyvben jelent meg Stendhal remekműve, a Vörös és fekete újra, ráadásul a kitűnő műfordító, Tótfalusi Ágnes tolmácsolásában. Az eredeti fordítást Illés Endre végezte, akinek – mint a Tótfalusi Ágnessel készült interjúból megtudhatjuk – „volt néhány tévedése”, bár, teszi hozzá gyorsan a példaértékűen szerény műfordító: „minden fordítónak van, nekem is (…) Kicsi pontosabb, kicsit hűségesebb lett az én szövegem”, folytatja aztán. 

Az alacsony sorból származó, de rendkívüli becsvággyal megáldott/megvert, széparcú, nőkbálványa Julien Sorel élettörténete (aki mindezek fölött rendkívül érzékeny, elsősorban a társadalmi különbségekre és különbségtételekre, továbbá nagyon hamar és könnyen megsértődik, viszont – többnyire legalábbis – sikerül az ebből fakadó frusztrációját becsvágya és a társadalmi ranglétrán való előrehaladása szolgálatába állítani… egészen e keserű, de szinte szükségszerűen bekövetkező végjátékig) mindannyiunk számára ismerős. (Hogy a fentieket mindössze egyetlen bekezdésnyi mondattal összefoglaljuk, íme a könyv 34. oldalán mit találni: „Julien leginkább azért szeretett volna vagyont szerezni, hogy elhagyhassa Verrières-t; gyűlölte szülővárosát. Minden, amit ott látott, megdermesztette a képzelőerejét.”) 

A könyv új fordítása remek, simán és könnyen olvasható mondatok csusszannak egymás után az olvasó szeme elé, annak igen nagy örömére. Van, ami szinte változatlan maradt, de van, ami jelentősen különbözik – és ennek segítségével bepillanthatunk a műfordítói vegykonyhába is, ahol nincsenek határozott és zárt alakzatok, ahol minden amorf, ahol a nyelvi megfogalmazás minden műfordítónál másképp létezik és lélegzik. Ilyen például az én évtizedek óta kedvenc mondatom, amely Illés Endrénél így hangzik: (Chalvet gróf mondja) „…egy úrnak, aki három nagy érdemrendet viselt, s akit láthatóan ugratott. – Miért kívánják tőlem, hogy ma is ugyanaz legyen a véleményem, mint hat héttel ezelőtt? A saját kijelentéseim zsarnokoskodjanak fölöttem?” Tótfalusi Ágnesnél pedig ekként hangzik a kis részlet: „– Én független vagyok – fejtegette egy három érdemrendet viselő úrnak; látszott, hogy gúnyt űz belőle. – Miért várják el tőlem, hogy ma pontosan ugyanaz legyen a véleményem, mint hat héttel ezelőtt? Az azt jelentené, hogy a saját véleményem zsarnoksága alatt nyögök.” 

Bevallom, nekem – egyelőre még, hiszen évtizedek álltak rendelkezésemre, hogy megszokjam! – az Illés Endréé jobban tetszik, de számos eset van, ahol az új fordítás fog megmaradni a fejemben; most egy ilyet idézek, Tótflausi Ágnes fordításában (ez a kis részlet egyébként maga a tiszta posztmodern, hiszen Stendhal – zárójelben, ahogy kell – kiszól a könyvből, visszautal saját könyvére, minősíti azt, mintegy elébe menve a kritikának, ráadásul mindezt nem is akárhogyan… és még aktuális üzenete is van, annak legalábbis, aki hajlandó meghallani ezt): „(Itt az író egy kipontozott oldalt szeretett volna könyvébe illeszteni. – Ez bárdolatlanság lenne – tiltakozott a kiadó –, és egy ennyire frivol könyv esetében a bárdolatlanság végzetes lehet. – Igen ám száll vitába az író a kiadóval –, de a politika egy nagy kolonc az irodalom nyakán, fél éven belül magával rántja a mélybe. A politika a képzelet játékai közepette olyan, mint egy pisztolydörrenés egy koncert közepén. Fülsértő a hangja, de még sincs ereje. Nincs harmóniában semelyik hangszerrel sem. A politikai téma az olvasók egyik felét halálosan felháborítja, a másik felét halálra untatja, ugyanis ha politikára vágyik, sokkal szakszerűbb és izgalmasabb tálalásban megtalálja a reggeli lapokban. – Igen, de ha a maga hősei nem hozzák szóba a politikát – vág vissza a kiadó –, akkor ők nem is igazi, 1830-tájt élő franciák, és akkor a maga könyve nem egy tükör, holott annak szánja…)” Bizony, ilyet tudott Stendhal 1830-ban, sok évtizeddel a posztmodern gondolatának felmerülése – és a mai viszonyok – előtt. 

A könyv a korabeli viszonyok bemutatása és egyben kigúnyolása is, mondják: mindenesetre elveszi az ember kedvét, hogy éppen oda vágyakozzék, és az ezekben a merev struktúrákban sínylődő Julien Sorel tragédiája még inkább szíven üti az embert – de közben van érkezése nézni, hogyan építkezik Stendhal, milyen mesterien választ mottókat a fejezetei lélre (ahogy erről Tótfalusi Ágnes beszél, az is megér egy elismerő biccentést: „Stendhal ugyanis nagyot betyárkodik velük, gyakran előfordul, hogy enigmatikus szerzők enigmatikus mondatait választja mottónak [pl. Hobbestól: Put thousands together / Less bad / But the cage less gay], de olykor maga is kitalál szerzőket, és mindenféle sorokat költ a nevükben. Ám mivel a híres Pléiade-sorozat kritikai kiadásából dolgoztam, tulajdonképpen ezek a mottók is könnyen megfejthetők voltak. Sok kérdés megoldását köszönhettem ennek a kiadásnak.” 

Nagyot nyert tehát a magyar olvasóközönség azzal, hogy Tótfalusi Ágnes újrafordította a könyvet, hiszen képes elevenen reflektálni számos rendkívül érdekes tényre a fordítással, Stendhallal, a regénnyel, a főhőssel kapcsolatban (a vele készült interjúk remekek), arról nem beszélve, hogy akik szeretik a könyvet mint műtárgyat, a könyvet mint könyvtárgyat, azoknak sem lehet okuk panaszra (csupán örömre), mikor – csakis olvasás, újraolvasás után! – felteszik a díszdobozos köteteket a polcukra. 

Stendhal: Vörös és fekete. Fordította Tótfalusi Ágnes. 21. Század Kiadó, Budapest, 2025.