„Az Indíték, Módszer és Halál egy egyszerű társasjáték volt, amelyet Anatol két évvel korábban talál ki három vagy több olyan résztvevő számára, akinek kellően sötét a humora: a játékosoknak egymás halálát kellett elképzelni, majd rövid történet vagy vázlat formájában leírni. (…) A játék célja egyszerű. Minden játékosnak írnia kell egy rövid jelenetet vagy történetet, amelyben az általa húzott gyilkos megöli az általa húzott áldozatot. A gyilkosság körülményei a játékosok belátására vannak bízva, de a történetet hihetővé, brutálissá és izgalmassá kell tenniük. Miután elkészültek, a történeteket véletlenszerű sorrendben összekeverik, és egy kijelölt felolvasó felolvassa. Miközben egy történetet felolvasnak, a történet szerzőjének ügyelnie kell arra, hogy ne fedje fel magát. Ezután a játékosok minden egyes történetet egy tízes skálán értékelnek, mégpedig három kategóriában: indíték, módszer és halál.” És így tovább, egészen addig, amíg meglesz a legmagasabb pontszámot elérő nyertes versenyző. 

Ha csupán annyi volna Alex Pavesi, a nagy sikerű Nyolc nyomozó szerzője új könyvének a „hozama”, hogy egészen rendkívüli izgalmas időtöltési lehetőséget mutat meg unatkozó baráti társaságoknak, telefonnyomkodás helyett, illetve remek feladat-ideát ad ötlethiányban szenvedő íróakadémiai tanároknak (egen, nekem…) szakmai hétvégékre, már akkor is messze kimagaslana a mezőnyből – de ez a könyv letehetetlenül izgalmas, szövevényes és bonyolult (ami nem csoda: az életrajzi jegyzet szerint a szerző szabadidejében szeret rejtvényeket fejteni és kedvtelésből zárakat feltörni…), ráadásul olyan gyönyörűségesen keveri a regénybeli valóságot a regényen belüli fikcióval (a kötet egy pontján szóba is kerül Hamlet és a Hamlet, mint ennek a történeten belüli történettel leleplező történet mintapéldája), hogy az olvasó, bár reméli, hogy tudja követni a dolgot, egy idő után teljesen (és jótékonyan) elvész a regénytér és idő, no meg az élet és az irodalom kontinuumában. 

Egy hatfős, egymással egészen furcsa viszonyban álló és nem mindenkor a baráti társaságok szabályai szerint működő „baráti” társaság gyűlik össze ennél a bizonyos játék-kitaláló Anatolnál, hogy megünnepelje a házigazda harmincadik születésnapját. Mindenki rosszkedvű, és mindenki gyanakszik egy kicsit Anatolra, akinek demens édesapja pár héttel korábban hunyt el „balesetben” (de vajon baleset volt-e, vagy gyilkosság?), az eső vigasztalhatatlanul zuhog a vidéki angol kúria körüli tanyavilágban, így a társaság egy idő után elkezdi megírni azokat a bizonyos történeteket. Közben a tagok közötti viszonyokra és „viszonyokra” is fény derül, zsarolási kísérlet, árulás stb. esetet forog fenn (mint minden normális baráti társaságban, ugye), és egyszerre elkezdenek brutális dolgok történni. Igen ám, de mivel a regény időkezelése is ijesztően posztmodern, soha nem lehetünk biztosak benne, hogy mi után mi történt, illetve, hogy az éppen olvasott fejezetben leírt szörnyű halál (és a vele együtt meg- és leírt indíték és módszer) vajon az egyik-másik megszülető szöveg-e, és közben a szereplők vígan élnek tovább, vagy pedig ez már – és még – tényleg a valóság, vagyis hát a regénybeli „valóság”. Mert éppenséggel minden elmegy ennek is, annak is, és bizony nagyon kell koncentrálnia az egyszeri olvasónak, ha megpróbálja kibogozni, mi történik éppen, mit is olvas éppen: Pavesi fejezetét vagy Pavesi szereplőinek kistörténeteit. 

Ez így leírva iszonyú bonyolultnak hangzik, de a szerző mesteri és biztos kézzel intézi az ügyeket, és a végére a hálás olvasó poharába tiszta víz kerül; addig viszont tényleg kész rejtély az egész, és egyáltalán nem csoda, hogy Alex Pavesi rejtvényeket old és zárakat tör fel, mert erősen ért a bonyolításhoz – és aztán a megoldáshoz is. Ezzel (és az ezáltal biztosított remek szórakozással) együtt iszonyúan nyomasztó az egész könyv: az egymással semmilyen vagy furcsa viszonyban lévő szereplők cselekedetei, bár végtelenül emberiek, mégiscsak ijesztően szenvtelenek, és az, hogy milyen válogatott módokon ölik meg egymást (a „valóságban” vagy pedig csak a szövegekben? Hm, fogas kérdés…), egészen elkeseríti az olvasót, aki táplált még bármiféle illúziót az emberi természet alapvető jóságáról. 

De hogy elsőrangú mestermű (és nem csak rejtvényfejtői szempontból, de nem ám: a szerző mestere nem más, mint Agatha Christie, aki ugye szintén rejtvényekkel és feladványokkal hátráltatta ennen nyomozóit, de közben pompása meg is tudta írni és fel is tudta építeni a történeteit, úgy, hogy az olvasó az utolsó lapokig nem lehetett biztos, hogy valóban az történik-e és valóban az-e a gyilkos, akire ő tippel/gondolt), ahhoz kétség nem fér, jelentős irodalmi értékkel és – csodák csodája, hogy ezekbe a ködös albioni fényviszonyokba sikerült belopni, de sikerült! – pompás humorral. Páratlan krimi, tökéletes folytatása, továbbvivője és továbbírója a nagy mesterasszony (és a nagymester asszony) művészetének. 

Alex Pavesi: A meg sem történt gyilkosságok. Fordította: Pék Zoltán. Agave Kiadó, Budapest, 2025.