A fenti alapvető, már-már közhelyszámba menő jótanács – a legtöbb közhelyszámba menő jótanácshoz hasonlóan – annyira egyértelműnek tűnik, hogy mindenki meg van győződve: vele nem fordulhat elő olyasmi, ami a közhelyszámba menő jótanácsok megszegőivel rendre előfordul. 

Ilyen magabiztos asszony Alix is, aki civilben podcastokat készít nehéz sorsú nőkről, és éppen a lakásához közeli kocsmában ünnepli negyvenötödik születésnapját, amikor találkozik egy nővel, aki szintén a negyvenötödik születésnapját ünnepli. Szóba állnak egymással – és hát akkor már ugye nem idegenek többé. Pár nappal később véletlenül úja összefutnak (persze, csak Alix véli mindezt a véletlen művének), és mire Alix észbe kapna, már annyira kiadta magát és családját a rendkívül egyszerűnek és hányatott sorsúnak tűnő Josie-nak, hogy késő. Nem is kicsit késő. 

Josie ugyanis gyakorlott – és gyakorló – pszichopata, aki elképesztő profizmussal építi fel saját identitását, amelyet (itt mutatkozik meg a betegség) maga is hisz: de sokáig az olvasók is. Lélegzetvisszafojtva olvassuk az újabb és újabb fejezeteket (ahol mindig vagy Alix vagy Josie történetét láthatjuk), hogy lássuk, mi történik szegény Josie-val, aki körül ugyan van valami nyugtalanító vibráció, de az alixi és az olvasói részvét ezt könnyen semmivé oldja, és csak egy szegény nőt lát, akit fiatalon csábított el idősebb férje, akit rútul cserbenhagynak a gyermekei, aki a szürke londoni munkásasszonyok egyhangú és kicsit sem könnyű életét éli, és aki végre – ó, vajon sikerül-e neki? – ki akar törni a béklyóiból. 

A feminizmusra szakosodott Josie úgy megy lépre a nehéz életet hallva, hogy öröm nézni; de ne hivalkodjunk, mi, olvasónk sem gyanakszunk igen sokáig, és tényleg csak azt látjuk, amit Josie szeretne, hogy lássunk belőle. És amikor rájövünk – a szerencsétlen Alix-szal egyetemben, hogy Josie csak kitalált mindent, amit állít magáról, és mindennek épp az ellenkezője az igaz, már késő. És az sem mentség, hogy Josie ilyen: hogy nem rosszindulatból eszeli ki mindezt, hanem ő tényleg el is hiszi, amit magáról állít; hogy beteg – mert amikor ámokfutásba kezd, minden mentségkeresés az értelmét veszti. 

A könyv egy fontos helyén Alix a saját felelősségére is rádöbben az üggyel kapcsolatban: hogy neki, az unatkozó középosztálybeli asszonynak milyen szerepe volt abban, hogy a családját veszélyeztető nő elszabadult hajóágyúként ront és rombol keresztül Londonon: „Ha őszinte akarok lenni, unatkoztam. Az hiszem, unatkoztam, és ott voltak a problémáim a férjemmel, tele voltam haraggal, nehezteléssel, fortyogott bennem a düh, és akkor megjelent anyád a történeteivel, amelyek mellett az én problémáim elhalványultak, és az egész elterelte a figyelmemet a magam bajáról. Ennyi. Figyelemelterelés. Minden megérzésre fittyet hányva igent mondtam. Méghozzá szándékosan, mert túl régóta hallgattam a megérzéseimre, túl régóta hoztam jó döntéseket, és kíváncsi voltam, mi lenne, ha ez egyszer figyelmen kívül hagynám őket. Meggondolatlanság volt. Tudod, mint amikor az ember szeles úton vezet, és egy pillanatra szánt szándékkal behunyja a szemét, hogy lássa, mi történhet. Én is ezt tettem. És idáig jutottunk.” 

Lisa Jewell látszólag könnyen ír hasonló történeteket: igazi, körömlerágós, mégis okos sztorikat hihetetlenül feszült élettörténetekből – ez a sokadik könyve. De hogy vérprofi, az bizonyos: ezt a könyvet egyszerűen nem lehet letenni. Igaz, be kell látni, hogy – hasonlóan a zsáner más képviselőihez – a rejtélyes és fantasztikusan megírt első részhez képest (amely szinte beláthatatlanul szélesre tárja a lehetséges okozatok izgalmas tárházát) a megoldásokat sorban szállító második rész kicsit szegényesnek hat, hiszen az első rész nyomán az olvasó fejében megképződő számtalan remek szcenárió közül végül csak az egyik diadalmaskodhat. De az vesse a szerzőre az első követ, aki ezt írástechnikailag, regényírás-lélektanilag, cserelekménybonyolítás-módszertanilag meg tudja másként oldani. És sosem olcsó vagy átlátszó, egyetlen percre sem – jóval inkább magasirodalmi: „Visszateszi a telefont az éjjeliszekrényre, és hátradől. Jön fel a nap, a függönyei őszibarackpirosan izzanak, a ház nyikorog, amint újra felölti nappali méreteit.” És mindig, mindenhol kellőképpen hátborzongató: „Josie-nak is van közösségimédia-fiókja, de nem posztol. A gondolat, hogy kitegyen egy fényképet magáról és Walterről az internetre, hogy mások megbámulhassák és kritizálhassák, émelyíti. De örül, hogy mások megteszik. Tökéletes leselkedő. Nem posztol, nem kommentál, nem lájkol. Csak néz.” 

Jó könyv Lisa Jewell regénye, és nem csak nyaraláshoz: bármikor érdemes olvasni. 

Lisa Jewell: Ebből egy sző sem igaz. Fordította: Katona Ágnes. 21. Század Kiadó, Budapest, 2025.