Ötödik kötetéhez érkezett a Móra Könyvkiadó gondozásában megjelenő Nicolas-történetek sora: emlékeim szerint ötkötetesre tervezték René Goscinny remekbe szabott történeteinek sokadik újrakiadását, tehát akár mérleget is lehetne vonnunk, ha olyan karót, nyársat és mérget nyelt, gyomorbajos alakok volnánk, mint a végletekig csintalan Nicolas szigorú(skodó) papája, vagy (többek között emiatt) a fejfájásaival küzdő mamája. 

De nem vagyunk, így aztán csak önfeledten élvezzük ezt a csodálatos világot, amelyek elképzelhetők sem lennének immár Jean-Jacques Sempé hangulatos, kacagtató és tökéletes illusztrációi nélkül; ráadásul mindez a békeidőkből, amikor a kiskrapekok – tanáraik legnagyobb bánatára – nem telefonoztak csendben naphosszat, hanem igen praktikusan, elevenen és elszántan: rosszalkodtak. 

Itt van mindenki, a kis Nicolas világát jelentő összes „haver”, akikkel rendre összeverekszik, mert az igen remek móka, nem beszélve magáról az iskolába menésről: „Van, hogy többen is összetalálkozunk haverok, úgy megyünk iskolába, és olyankor piszok jól szórakozunk. Nézegetjük a kirakatokat, elgáncsoljuk egymást, leverjük egymás iskolatáskáját, és aztán egyszer csak késő lesz, és baromira kell rohanni, hogy beérjünk az iskolába…” 

Persze, közel sem volna ennyire nevettető önmagában ez a sok remek kis történet az egymással verekedő gyerekekről, ha nem mutatna görbe tükröt a történetekben szintén rendre előforduló felnőtteknek, illetve az olyan emberi tulajdonságoknak, amelyekkel – sajnos – mindannyian bírunk. Ez utóbbiakat a korlátolt és ezért szigorúskodó tanárok, illetve a papa alakja hordozza elsősorban – a papának például az a története, amelyben ő diktálja a levelet a fiának, hogy elküldjék a főnökének, és megköszönjék a Nicolas-nak küldött ajándékot, frenetikus – emberi, viselkedési, nyalós beosztotti stílusgyakorlat: „Tisztelt uram, felkiáltójel, új sorba… örömmel vettem… nem jó, húzd ki… na várjál csak… Nagy örömet szerzett… ez az… nagy örömet szerzett a nagy meglepetés… nem… írd azt, hogy óriási meglepetés… Ne, mégse! Nem szabad túlzásba esni, maradjon az, hogy nagy meglepetés… a nagy meglepetés, amikor megkaptam a szép ajándékot… nem, itt nyugodtan írhatod, hogy csodálatos ajándékot… a csodálatos ajándékot, amelynek nagyon örültem… Á, dehogyis, az örömöt már írtuk, húzd ki az örömöt… És írd azt a végére, hogy tisztelettel… vagyis inkább őszinte tisztelettel… Várjál! És a papa kiment a konyhába, nagy kiabálás lett, és aztán visszajött a papa, de tök lila volt a feje.” 

Ugyanez a papa ad pénzt Nicolas-nak a jó jegyért, amivel csak meggyűjti fia baját, mert nem tudja, mit vegyen belőle. Könyvet például biztosan nem: „– Csak nem képzeled, hogy pénzt adok egy könyvért! – mondtam az osztályban. – Különben is, a nagynénimtől mindig könyvet kapok a születésnapomra, vagy ha beteg vagyok; még azt sem olvastam el, amit a mumpszra kaptam.” 

Az is ő, aki felesége vélt túlköltekezését bizonyítandó, maga megy el – természetesen Nicolas-val – a piacra, hogy gazdaságosan bevásároljanak, de a dolog nem úgy sül el, ahogy szeretné: „– Mi, férjek nem hagyjuk, hogy átverjenek bennünket, ez az igazság – mondta a papa. – Hogy mondta? Ismételje meg, ha van vér a pucájában! – kérte a néni, aki nagyon hasonlított Dipankrin bácsihoz, a henteshez.” (Nem tudom, mennyire tudatos – lehet, csak véletlen vagy éppenséggel fordítói lelemény –, hogy a hentes úr neve egy zsíros ételek emésztését elősegítő gyógyszer nevével azonos.) 

Nicolas büszke megszerzett javaira (melyet kiváló iskolai eredményeivel érdemelt ki: „– Kölcsönadod? – kérdezte Rufus. – Nem – mondtam. – Lettetek volna osztályhetedikek helyesírásból, akkor nektek is lenne zseblámpátok!”), de végül jószívűnek bizonyul, mint ahogy végül minden gazfickó kisgyerekről kiderül, hogy rendes fiú, és csak jót akar, de hát a körülmények… nos, azok nem kedveznek nekik: „– Csöndet kérek – mondta. Agnan. – Mit szólsz bele, te hülye spicli! – kiabált Rufus. – Akkor maradok csöndben, amikor nekem tetszik, nézze meg az ember!” (Agnanról amúgy sincsenek túl jó véleménnyel a gyerekek: „Agnan jelentkezett, de mind egyszerre beszéltünk, hogy miket fogunk behozni, a tanító néni pedig úgy csapkodta az asztalt a vonalzóval, hogy csönd legyen, hogy a nagy zajban nem hallottuk, miket hord össze az a hülye spicli tanító néni kedvence Agnan.”) Vagy: „Megmondtam a mamának, hogy ez nem egy vacak kis lámpa, tök jól világít, de a mama hallani se akart róla, elvette a lámpát, és azt mondta, hogy majd akkor adja vissza, ha kész leszek a leckével. Megpróbáltam sírni egyet, de tudom, hogy a mamával ritkán megy a dolog, úgyhogy inkább olyan gyorsan megcsináltam a szöveges példát, amilyen gyorsan csak bírtam. Szerencsére nem volt nehéz, és rögtön kijött, hogy egy tyúk 33,33 tojást tojik naponta.” 

Egész nap tudnám idézni… csak még egyet, légyszi: „…körülálltuk Eudes-öt, és ő nagy büszkén megmutatta a füzetét. Elég pipec lett a jelvény, Volt egy kör, benne középen egy pacni, és egy másik pacni a szélénél; a kör belseje kék-fehér-sárga volt, és az volt köré írva, hogy EJCGRAMN. – Baró, mi? – kérdezte Eudes. – Aha. De mi az a paca ott? – kérdezte Rufus. – Az nem paca, te hülye – mondta Eudes –, az két kéz, amint szorítja egymást. – És a másik paca? Az is két kéz, amint szorítja egymást? – kérdeztem én. – Dehogyis! Minek volna négy kéz? – mondta Eudes. – Az egy igazi paca. Az nem számít.” 

Sosem volt könnyű a képzőművész kisiskolások élete – sem. Annál jobb a mi életünk, miközben olvassuk Goscinny könyveit (nem csak a Nicolas-kat, hanem például az Asterixeket is!), és hasfájósra röhögjük magunkat tőlük. 

René Goscinny – Jean-Jacques Sempé: Nicolas-nak gondjai vannak. Fordította: Bognár Róbert. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2025.