Gyakorlott olvasóként rögtön a meghökkentően hosszú utószóhoz lapoztam, de mivel ott azt láttam, hogy előbb feltétlenül olvassam el a könyvet, és csak utána nézzem meg a „spoilerező” utószót, szófogadóan így tettem. És jó, hogy így tettem, mert olyan remek fikciós világot épít fel a szerző benne, hogy csuda – kár, hogy az utószó hatására ez aztán kicsit megrepedezik, megtöredezik, hiszen kiderül, hogy szinte alig valami fikciós az egészből (persze, azért akad, amit a szerzői fantázia egészített ki!), tulajdonképpen szinte minden igaz: Martha Ballard tényleg bába volt (aki élete során többezer gyermeket segített világra, és egyetlen anyát sem veszített el szülés közben), a családja tényleg azokból állt, akiket a regényben megismerünk, és tényleg írt naplót, amelyre a könyv fikciós világa is nagyban támaszkodik, olykor egészen komoly szinten (bírósági tárgyaláson például mint bizonyíték kerül elő). 

Az is igaz, hogy Maine államban (már megint Maine állam… van ott valami, Stephen Kingen kívül, ami miatt folyton róla írnak az amerikai írók), 1789-ben befagy a Kennebec folyó, és magába zár egy férfit; Martha megvizsgálja, és mivel tudja, hogy a férfi négy hónappal korábban erőszakot tett a helyi tiszteletes feleségén, úgy sejti, hogy nem baleset áldozata lett a félig jégbe fagyott férfi, hanem meggyilkolták. 

Mivel azonban az ő szava áll szemben a tekintélyes helyi orvos véleményével (aki balesetnek ítéli az esetet), egyedül marad, és szülések levezetése meg a saját családja ügyeinek talpraesett intézése közepette még az is ráhárul, hogy kinyomozza az igazságot. Hatalmas léptékű, volumenében is nagy regény A befagyott folyó; kézben tartani sem könnyű olvasás közben, de annyira izgalmas, hogy az ember nem törődik ezzel, és órák alatt végigszáguld a többszáz oldalon. Mesterien felépített krimi (és a szerzőt dicséri, hogy a krimiszálat viszont – mint az utószóból kiderül – ő fűzte bele a sztoriba, eredetileg „csak” az erőszak ténye volt meg… sajnos, még a könyvben leírtaknál is borzalmasabb és kíméletlenebb módon), mesterien megalkotott, élőnek ható, hús-vér karakterekkel, akik örök emberi problémákkal küzdenek (szerelem, halál, féltékenység, erőszak, igazságtalanság, családi ügyek és gondok), sokkal közelebb állva a természethez, mint a modern kor emberei, és néha meglepően bölcsen és okosan gondolkodva, olykor filozofikus magasságokba emelkedő, de mégis szervesen a könyv világához tartozó megállapításokkal: „Erről ma már senki sem beszél. Legalábbis kulturált társaságban nem. Amikor vége a háborúnak, nem firtatjuk többé az árát. A valóságot. Mindenki hallgat a véráztatta földről, a fejfákról, a járulékos veszteségekről. Mindegy, hogyan gyilkoltuk le az ellenséget a győzelem érdekében. A történelmet az életben maradottak írják. Nem a halottak.” Vagy a naplóírás éthoszáról szóló szavak (az eredeti bejegyzéseket író Martha Ballard nem elmélkedik erről, a szerző érdeme, hogy próbálja felkutatni a naplóírás mozgatórugóit): „Nem tudnám megmagyarázni, miért érzem olyan fontosnak ezeket a napi bejegyzéseket. Talán mert évek óta visz a lendület? Vagy talán – ha őszinte akarok lenni – azért, mert egy napon ezek bizonyítják majd, hogy a világon voltam. Hogy éltem és lélegeztem. Hogy szerettem egy férfit és a sok gyermeket, akiket tőle kaptam. Persze, nem vágyom arra, hogy emlékezzenek rám. Nem tettem semmi figyelemre méltót. Mármint történelmi léptékben mérve. De élek. És ezek a szavak a nyomok, amelyeket magam után hagyok. Tehát igen, fontos, hogy folytassam ezt a rituálét.” 

Az egész könyv egy sokat látott, sokszor megpróbált, nehéz életű ember bölcs, ugyanakkor tárgyilagos, a világot olyannak amilyen elfogadó hangján szól: ebben a világban a nőknek nemigen van szavuk és hitelük (például egy bírósági eljárásban, vagy egyszerűen csak a hétköznapi élet ügyeiben, kivált egy férfiemberrel szemben: ez sokszor szinte lehetetlen feladat elé állítja a főhőst), pedig sok esetben csak ők tudnak bizonyos dolgokat, amelyekre a hebehurgya, harciasan pattogó férfiak képtelenek. Például: „Bábaként az egyik leghasznosabb képességem, hogy tudok csendben ülni. Számát sem tudom, hányszor fogtam szótlanul a betegem kezét, miközben majd belehalt a gyászba. Ennek a fajta mérhetetlen fájdalomnak egyetlen ellenszere van: a rendíthetetlen nyugalom. Hogy csak ülök és vagyok. Imádkozom és vigaszt nyújtok. Nézem az árnyékok vonulását a falon, ahogy a nap végighalad égi útján. Nem beszélek, amikor nincsenek vigasztaló szavak.” 

Persze a kiválasztott idézetek ne tévesszék meg a nyájas olvasót: ez egy letehetetlenül izgalmas krimi, amely, miként a szerző fogalmaz, „nem megtörtént eseményeken alapul, azok csupán kiindulópontként szolgáltak.” Ariel Lawhon átszűrte magán Martha Ballard életét és történetét, a hézagokat kiegészítette, és létrehozott egy rendkívül izgalmas történetet, amely bizonyos részleteiben így nem történt meg, de a korabeli feljegyzések üres helyei miatt akár még így is történhetett; mindenesetre az olvasónak javára, tanulságára, gyönyörűségére és borzongására válik a történet, és hát kívánhat-e regényíró ennél többet? Aligha. Remek olvasmány, mondhatni kötelező! 

Ariel Lawhon: A befagyott folyó. Fordította: Szabó Olimpia. Magnólia Kiadó, Budapest, 2025.