Külön sorozatot lehetne indítani a magyar- és a világirodalom nagyságainak párjairól, hitvestársairól, akik a híres szerző árnyékában maguk is tollat ragadtak. A legismertebb példák között van Petőfi Szendrey Júliája, Ady Csinszkája és Babits Török Sophie-ja is. A képzeletbeli szériába illesztve, ezúttal Páskándi Géza felesége, P. Sebők Anna Rozsdásszemű című könyve kerül terítékre.

„A kötet írója tehát P. Sebők Anna, akinek a nevében a P betű azt jelzi, hogy Páskándi Géza felesége volt, a Sebők pedig azt, hogy az édesapja helyett egy Sebők Péter nevű erdélyi magyar férfi adott neki nevet. Ezt a szép szerelmes történetet nem Páskándiné írja, hanem Sebők Anna, a tanárnő, a kutató, a történeti témájú, irtózatosan bonyolult és nehéz kérdéseket feltáró filmek rendezője, a magyar országgyűlésben dolgozó politikusok munkáját a háttérben szürke eminenciásként segítő önálló nő.” Így fogalmaztak a Moly.hu oldalon erről a románccal, megannyi érzelemmel, történelemmel és politikával teli regényről, melynek előzménye, hogy az író családtörténete adta az alapot. A könyves site így írja le ezt: „Három ​nő könyve ez. Három asszonyé. A nagyanyáé, az anyáé és a lányé, aki aztán a világ természete szerint maga is anyává és nagyanyává lesz. Így aztán nem csak három nő könyve ez, hanem a nőé. A kiszolgáltatottan hányódó, mégis teremteni, építeni, menteni képes örök nőé. Benne két világháború hányattatásaival és borzalmaival, benne a magyargyűlölő diktátor kommunista-nacionalista államának hétköznapjaival, benne a rendőrökkel és titkosszolgákkal figyeltetett magyar lét nehézségeivel és csodáival. Benne egy nagy írónak és társának hol kínkeserves, hol fölemelő hétköznapjaival és ünnepeivel. A harmadik nő, az unoka, és egyben a könyv szerzője, P. Sebők Anna.”

A Méry Ratio oldalán így idézik a szerzőt: „A nap sugarai átvillantak a kert sűrű lombjai között, igéző fénybe vonva a romos szobrok és szobrocskák kopott márványát. A kislány, aki én voltam, akkor is ott bóklászott, mint mindennap reggel, délben és este. Úgy 1947-et írtak a naptárak.” Az írónő ezután ars poetica-járól és életfilozófiájáról, világlátásáról is megoszt gondolatokat. „Amiben léteztem, azt a saját békém burkának hívom, és azóta is próbálom megtartani, hisz ebből fakadt akkor és azután is a bátorságom, amit Isten kegyelmének tartok. Mert békében lenni önmagunkkal, bátornak lenni és szeretni a szabadságot, az jó.”

Egy keserédesen bájos, de főként nagy bölcselettel bíró részlet rávilágít, hogy milyen finom érzékenységgel festi meg szavaival életének mozzanatait a szerző. „A Görögtemplom utcai házban nem volt sok gyerek, ha néha előbújtak, játékaikban nem vettem részt. Örültem, hogy vannak, de nem tudtam velük játszani. Abban az időben tanultam meg keservesen, hogy ne másnak feleljek meg, csak önmagamnak, s az ösztöneimre mindig figyeljek oda. Életem első vétke: volt egy babám, Tolja. Egy kedves orosz asszony varrta nekem rongyból. A sok hurcolástól kopott és piszkos lett, és az egyik délután a gyerekek kicsúfoltak az udvaron, hogy milyen ronda babám van, mire én hűséges társamat mérgemben a villa repedt nyárimedencéjébe dobtam. Rögtön megbántam, rohantam Ómamához, hogy segítsen kihalászni, de mire visszamentünk, Tolja eltűnt. Ma is sajnálom. Nem is vett rá aztán soha senki, hogy barátot, bármely okból, elhagyjak.”