Ezek a novellák ugyancsak egyediek – nemigen rokoníthatók semmihez és senkihez (nem mintha volna ilyen kényszer, csak könnyebb úgy a koordinátarendszer felvázolása, amelyben az egyszeri szerző munkássága létezik, ha vannak párhuzamok, rokonságok) az, amit és ahogyan Lázár Ervin ír ezekben a történetekben…

Lázár Ervin korábbi prózakötetéről, a Csillagmajorról már írtunk korábban, és alig két évvel később megérkezett a következő válogatás is, Egy kis lalala címmel. Ezek a történetek nem a megszokott, ismert és korábbról már szeretett gyerektörténetek – ezek inkább felnőtteknek szólnak –, miként a fülszöveg is fogalmaz – „Lázár Ervinnek kiváló érzéke volt az abszurd és a groteszk ábrázolásmódhoz, amely elsősorban felnőtteknek szóló, nemegyszer fantasztikummal is keveredő szövegeiben érhető tetten. Nyelvi leleménye, sokszor megcsillanó játékos humora szórakoztatóvá és kivételesen egyedivé teszi ezeket az írásokat. Az Egy kis lalalában ezen novellák legjavából állítottunk össze egy válogatást első megjelenésük sorrendjében.”  

Való igaz, ezek a novellák ugyancsak egyediek – nemigen rokoníthatók semmihez és senkihez (nem mintha volna ilyen kényszer, csak könnyebb úgy a koordinátarendszer felvázolása, amelyben az egyszeri szerző munkássága létezik, ha vannak párhuzamok, rokonságok) az, amit és ahogyan Lázár Ervin ír ezekben a történetekben… talán csak más Lázár Ervin-novellákhoz, illetve A fehér tigris című regényéhez. (Ez utóbbihoz elsősorban a helyenként rendkívül nyomasztó környezetábrázolás miatt, vagy a – szintén csak helyenként – szinte öncélú kegyetlenség és érzelemmentesség megmutatása vonatkozásában.) 

Terjedelmileg sem egységesek a szövegek: aprócska, egyperces briliánsok és nagyobb terjedelmű gyémántok egyaránt szerepelnek a kötetben. (Elsőre példa a Mese a szembejövőről című, már-már szürreálgyönyörűség, másodikra talán Az anyajegy című elbeszélés, de számos másik szöveg is illik a megállapításra.) 

És hogy miért említettem, hogy csak önmagához mérhető? Hát például ezért: „A népgyűlés második napirendi pontként megválasztotta a tisztségviselőket. A népes csoport – a köztársasági elnök, a főzsonglőr, a főbíró, a füstügyi attasé, a főröhögnök, a belügyminiszter, a főcipőreköpő, a bánatügyi miniszter, a marháskodások főelőadója, a csámcsogási biztos, a külügyminiszter, a vacogási ügyekkel megbízott főfáznok és valamennyinek a helyettese, alhelyettese és legalább helyettese – ott szorongott a kályha mellett. És ott szorongott az az egyén is, akit azért választottak, hogy napozzon és fütyörésszen.” Vagy pedig ezért: „És a kövér nő, aki szemben lakik velünk, a húgom, Nagybabó, egy taxisofőr a Kiskunságból, a mongol szemű közértes kislány, Skóbala, Skóbala mamája és papája, a lengyel pap, Borszéki Miki, Bogatir Ábrahám, Illés, Bertha, Rita, Verocska, a kilencvenötös buszjárat összes vezetői, Handel Editke, Édi, Aradi, a fekete fejű, Kökörcsin Laji, Okos mama, Bözsike, a knégelman, egy csomó futballista, Kerecsen Pistike, Giccsék, Köbcsi, Borz Ödön, a három Etelka, Janikovszky, Kovács János, Juli, Gyömbérgyökér György, Haraszti egy, Haraszti kettő, Haraszti hár4om, Panna feleségem és összes testvérei, főleg Madi és mindenki, akit Madi szeret…”, sorolja oldalakon keresztül az elbeszélő azt az „öt” embert, akiket megmenthet a haláltól, ha megnevezi őket. Tiszta Lázár Ervin-univerzum. 

De vannak itt autodidakta kémek, zongoralehangolók, ég felé kutat ásó kútásók és mindenféle csuda szerzetek – de még a q betű is kap egy novellát, mikor a szövegben szereplő író elszégyelli magát, amiért ritkán használja, és gyorsan tesz is ellene: „Ez az! – villant az íróba. – Itt ez az elhanyagolt, árva q betű. Életemben ha ötször leütöttem, sokat mondok. Ide figyelj, te q! Mától fogva előléptetlek. Téged használlak az a meg az á helyett!” 

Arra biztatnék mindenkit, hogy rúgja el magát a realitások partjától, és lubickoljon, fürödjön meg Lázár Ervin univerzumának különleges gyógyvizében: nem fogja megbánni, sőt. 

Lázár Ervin: Egy kis lalala. Trend Kiadó, Budapest, 2025.