„Úgy vagyok, mint az az öregasszony a tévében. Marikánál láttam, benn a faluban. Mutattak egy öregasszonyt, akinek az egész népe kiveszett, ő maradt már csak írmagnak. Gondold el, mintha minden magyar kiveszne a földről, és csak egyetlen maradna közülünk. És nem volna a világon senki, aki megértené a szavát. Ott állt szegény öregasszony egy búzatáblában, aztán csak mondta, mondta – valami imádságot mondhatott –, de nem értette azt a földkerekségen senki. Akkor nagyon kívántam, hogy legyen Isten, mert ő megérti azt az árva öregasszonyt is”, áll Lázár Ervin Csillagmajor című, novellákat összegyűjtő és jegyzetekkel, tárcákkal a Függelék fejezetben kibővített könyvének A kút című zárónovellájában.

Kép forrása

Groteszk és meghökkentő

A komor, ünnepélyes és fenséges idézett szöveg nem véletlen – ezekben a szövegekben ugyanis nyoma sincs a játékos, kedves és kedveskedve mesélő Lázár Ervinnek, ezek egytől egyig klasszikus „mágikus realista” novellák, olyanok, amelyekkel bizony gyakran és sokáig kell birkózni, hogy megértsük. (Jó példa erre az idei érettségin is tételként szereplő A kovács című szöveg, mely – amennyire tudom – alaposan megdolgoztatta a tanulókat; a szöveg egyébként tökéletesen belesimul az eredetileg és először 2005-ben megjelent könyv többi szövegébe mind hangulatának, mind – már másodszor használom, jobb híján, ezt a szerencsétlen terminust – mágikus realizmusának tekintetében, de az elképzelhető, hogy aki kiragadva és először találkozott ilyen Lázár Ervin-novellával, az nagyot nézett.)

Humor kevés van benne (talán a Rácpácegres megnevezés hivatott képviselni a humort), groteszk és meghökkentő, nehezen feloldható, de nagy olvasói örömmel kecsegtető, kiváló novella viszont annál több. Általánosságban elmondható a szövegekről, hogy bár többnyire tragikus történeteket és eseményeket dolgoznak fel, azért a jó, a jóság, az önkénnyel, a túlkapásokkal, az árulással és az elvtelenséggel szembeszálló humanista attitűd mindig győzedelmeskedik (erről Esterházy Péter is ír a Láz, ár, er, Wien című esszéjében), és ha másképp – például a szövegvilág valóságában – nem tud, akkor a túlvilágon, a groteszkségben, a morális megfogalmazások szintjén mindenképpen. A rácpácegresi kisemberek soha nem restek segíteni az üldözötteken, szembeszállni a rosszal vagy legalábbis megpróbálkozni azzal, hogy megmentsék a veszendő lelkeket – és a saját maguk lelkét és lelkiismeretét.

Kép forrása

Tájszólás, de hogyan?

Rendkívül erős aurája van a könyvnek, és szinte társtalanul áll a magyar irodalomban a Csillagmajorban megszólaló szerzői hang: legközelebbi rokonait tényleg bizonyos dél-amerikai szerzők munkásságának háza táján keresgélhetjük, még akkor is, ha mindeközben erőteljesen magyar, erőteljesen a magyar valóságra és múltra reflektál, nem beszélve a szerző származási helyének irodalmi eszközökkel való megfestéséről, amelynek a tájnyelvi jellegzetességeire maga is kitér a Függelék című részben szereplő tárcák egyikében (ez az eszmefuttatás egyébként bármelyik nyelvelméleti szakmunkában megállná a helyét világos és okos érvelésével): „Tizenhat évvel ezelőtt írtam egy hangjátékot. A történet otthon játszódott fatornyos hazámban, Tolnában. Természetesen minden szereplő, lett légyen tanár vagy öreg paraszt, irodalmi nyelven szólalt meg benne. S mint mindig, ha otthonról írok, egyszer csak elfogott a bizonytalanság; de hiszen hiteltelen, amit írsz, nem így beszélnek otthon az öreg parasztok. Persze, tájszólásban beszélnek. De nincs annál röhejesebb, amikor egy író tájszólásban beszélteti hőseit. (…) Hogyan beszéljen a hangjátékban az én öreg parasztom? Hogy én is jól érezzem magam a bőrömben, és a kedves hallgató se szaladjon világgá. Végül úgy döntöttem, elég lesz egyetlen szó, ami otthoni tájszólásban hangzik el, s ez a szó, reményeim szerint, átsugározza az egész művet, hitelesíti mindazt, ami irodalmi nyelven hangzik el. Máig is ehhez tartom magam, minden otthon játszódó írásomba beleírok egy tájszót vagy egy tájszólásban elhangzó mondatot, megítélésem szerint ugyanis elkerülhetetlen, és úgy érzem, ott, ahol van, pontos és helyettesíthetetlen.”

Kép forrása

Olvasni kell

Nemigen lehet a szövegekről egyebet mondani: olvasni kell őket, magunkba szívni a zamatukat, különös világukat és hangulataikat, a lét és nemlét határán észrevétlenül átsétáló szereplőiket, az erősen metaforikus megfogalmazásokat, ezek szépségét – nagy és nehéz élmény. Éppen ezért remek feszültségoldó a kötet végén a Függelékben található írások sora, amelyek közelebb hozzák a szerzőt, megismertetik az olvasót az elszármazással kapcsolatos keservekkel és tanulságokkal (Tolnából a kilencedik kerületbe kerülni!), és így kissé könnyedebbé teszik, feloldják a kötet első részének remekbe szabott, nehéz, sejtelmes és különleges novelláit, olyannyira, hogy a kötet végére elkezdünk rájuk másképp emlékezni: rendkívül érdekes tapasztalat ez is. Lázár Ervin 2006-ban hunyt el, de szellemes, kedves és különleges meséivel, valamint a Csillagmajor című kötet fenséges és komor novelláival örökre a magyar irodalmi köztudatban marad.

Lázár Ervin: Csillagmajor. Trend Kiadó, Budapest, 2023.