„Amikor megértettem, hogy a Nyugat erkölcsi és kulturális hanyatlása nem véletlen, hanem egy neomarxista terv következménye, sokkal jobban kezdtem kedvelni a nagy klasszikus műveket, és az említett tervvel szembeni ellenállás eszközeiként kezdtem értékelni őket. […] A venezuelai zsarnokság és a latin-amerikai marxizmus elleni hosszú küzdelmem során a klasszikus művészet nemcsak az üldöztetés, a börtön és a száműzetés elviselésére szolgált, hanem arra is ösztönzött, hogy őszülő fejjel is folytassam a harcot” – olvashatjuk a szerző, Alejandro Pena Esclusa krédóját közelmúltban megjelent könyvében. 

A vallomás rengeteg kérdést felvet: Hogyan lehet megragadni az emlegetett erkölcsi és kulturális hanyatlást? Mit jelent, miben áll a züllés? Miféle terv taszítja lejtőre a Nyugatot? Hogyan válnak az ellenállás eszközévé a klasszikus művek? 

Szerencsére a Méry Ratió gondozásában kiadott Klasszikus művészet és kulturális Marxizmus című kötet bemutatóján mindezt meg is kérdezhettük az írótól, Alejandro Pena Esclusától. 

Kép forrása

Az osztályharctól a kulturális marxizmusig

A venezuleai ellenzéki vezető korábban megjelent kötetében részletesen összefoglalta mindazt, amit a latin-amerikai kulturális marxizmusról gondolt. A Sao Paulo Fórum kulturális háborúja című kötetről így nyilatkozott korábban: „A kortárs baloldaliság civilizációnk alapjait próbálja újragondolni. Érdemes egy pillantást vetni a mozgalom eredetére, mert ott kapcsolódik egymáshoz a hagyományos, marxista kommunizmus és a modern baloldali kultúrharc. Antonio Gramsci olasz marxista filozófus felfedezte azt a tényt, hogy Marx világlátásában van egy hiba. Marx ugyanis a struktúrákra koncentrált, a termelési eszközökre, a javakra, az állam szerepére. Gramsci ezzel szemben azt állította, hogy ez önmagában nem működik. Ahhoz, hogy az új rendszer sikeres lehessen, nem a termelési és elosztási viszonyokat kell megváltoztatni, hanem a szellemi viszonyokat, a gondolatokat, a vallást, a nevelést, egyszóval a kultúrát. Gramsci azt javasolta, hogy a baloldal teremtsen kulturális hegemóniát, mert hitte, hogy végső soron a gondolatok fogják meghódítani a világot a marxizmus számra. Az őt követő gondolkodók, Herbert Marcuse és a frankfurti iskola más képviselői, Adorno, Horkheimer, Habermas és mások ki is dolgozzák azt a materialista, immanentista, azaz a jelenre koncentráló, az evilági lét primátusát hirdető és Isten létét elvető világnézetet, amit egyfajta újmarxizmusnak nevezhetünk.”

Új kötetében arra tesz kísérletet, hogy elmondja, hogyan lehet szembeszállni ezzel a mozgalommal. 

Kép forrása

Mit üzennek a művek?

„Harminc éven keresztül követtem a Sao Paulo Fórum munkáját és rájöttem, nem elég nemet mondani a kulturális marxizmusra, de igent is kell mondani. Igent kell mondani a nyugati keresztény civilizáció értékeire. Fontos, hogy ne csak kritikánk legyen, de megoldást is kínáljunk.” 

A kötet különlegessége az, hogy a szerző – miközben ő maga bebörtönzést is vállaló politikai aktivistaként küzd elveiért – korántsem a heroikus helytállást javasolja elvbarátainak, hanem azt, hogy a klasszikus művészetekre támaszkodva őrizzék meg a nyugati szellemet. 

Könyvének bevezetőjében ezt olvashatjuk: „Az értékek megsemmisítésének és lecserélésének folyamata … nem valósulhatna meg a művészet segítsége nélkül… Mindenki, aki megismerte az abszurd színházat, az atonális zenét, az absztrakt festészetet, a szürrealista szobrászatot vagy a posztmodern filmeket, hatalmas ürességet érez, mert a neomarxista művészet csúnya, irracionális és mélységesen pesszimista. Az emberiség legrosszabb oldalát emeli ki: az erkölcstelenséget az aljasságot, a bűnözést és az élet értelmetlenségét.” De vajon hogyan függenek össze az esztétikai kérdések a politikai kategóriákkal?

Kép forrása

Lelkesek és lelketlenek

„Három jellegzetessége van a nyugati keresztény civilizációnak” – válaszolja kérdésemre az író.  „Isten létezik és szerető atyánk, isten a saját képére és hasonlatosságára alkotta meg az embert, azaz olyan lénynek, amely rendelkezik szeretettel, értelemmel és alkotóerővel. A harmadik pedig az, hogy a mi kultúránkban vannak örök igazságok, amik mindenkire érvényesek. A kulturális marxizmus azonban mindennek az ellenkezőjét állítja: isten nincs, az ember pusztán értelmes állat, nincs is lelke tehát, s végezetül minden relatív, minden viszonylagos, minden véleményfüggő. A két összeegyeztethetetlen nézőpontból eltérő cselekvések születnek a politikában éppen úgy, mint a művészi alkotás során. Aki az isteni jóságban hisz, az ezt fogja bemutatni, s műveiben a szeretet, a szépség, az igazság és isten egységként fog megjelenni. A kulturális marxizmus elképzelése arról, hogy nincs jövő, nincs szilárd valóság, kulturális pesszimizmushoz vezet, a végesség tudatához, a világ irracionalitásához. A következmények egyértelműek. A keresztény kultúra következménye a boldogság az értelem, és az optimizmus, a kulturális marxizmus pedig a szomorúsághoz és a reményvesztettséghez vezet. Mindez megjelenik a művészetben is.” 

A kötetben felsorolt alkotók a hét nagy művészet szerint jelennek meg: az irodalom, költészet, festészet, zene, építészet, szobrászat, színjátszás jeleseiről olvashatunk, és mindegyik területről keresett egy-egy emblematikus alakot, akinek művészetén keresztül bemutathatja a keresztény nyugati kultúrára és ellenpéldaként a kulturális marxizmus általa látott képét. A könyv egyébként könnyen olvasható, rövid, áttekinthető, s úgy van megírva, hogy akár egy diák is megértse.   

„Én nem vagyok bölcsész, kritikus vagy művészettörténész, de tudom, hogy a klasszikus művészet boldogabbá tesz, a szépség orvoságként szolgál a léleknek és egyszerűen jobb emberré változtat bennünket. Amit leírtam, az személyes tanúvallomásom az életről és a művészetről” – teszi hozzá Alejandro Pena Esclusa.