Stephanie Bishop ausztrál író könyve rendkívüli izgalmakat ígér: „Az ausztrál író, J. B. Blackwood és férje egy hajóúttal ünneplik tizennegyedik házassági évfordulójukat. Patrick húsz évvel idősebb a feleségénél, elismert filmrendező, valóságos kultfigura, ám sikere épp akkor kezd megkopni, amikor J. B.-t jelentős irodalmi díjjal jutalmazzák önéletrajzi elemeket is tartalmazó regényéért. Amikor hajójuk viharba keveredik a japán partoknál, Patrick a vízbe zuhan, J. B. pedig hirtelen ott találja magát egy rendőrségi kihallgatás, majd nem sokkal később egy irodalmi díjátadó forgatagában, ahol minden szem rá szegeződik. Válaszokat keresve és férjét gyászolva J. B. végiggondolja megismerkedésük és házasságuk történetét, és számba vesz mindent, amit férje árnyékában fel kellett adnia.”

Kép forrása

Minden, amit szeretünk 

Van tehát itt minden, amit szeretünk: irodalom, irodalomról való kissé belterjes beszéd (igen, ezt is szeressük, mit tudjunk csinálni…), családi perpatvar és dráma, sikerféltékenység, művészházaspár, korkülönbségből fakadó problémák, szex, krimiszál és nagy felismerések. Ezekkel az elvárásokkal esik tehát neki az olvasó a több mint négyszáz oldalas regénynek, és nagyon hosszú ideig valóban hozza, szállítja is a könyv mindezen erényeket, ráadásul nagyon képi, nagyon erős, komoly irodalmi nyelvezeten, olyan szinte bon mot-számba menő megállapításokkal az irodalom, az írás, az alkotás természetéről, mint: „Miután befejeztem egy könyvet, elfelejtem, miről szól. Azon kapom magam, hogy álmodozom róla, vagy csak valahogy homályosan tudom felidézni, miről írtam benne. A könyv és az életem emlékei átfedésbe kerülnek. Nem tudom eldönteni, hogy amire emlékszem, valódi emlék, vagy egy jelenet a könyvből, vagy hogy a könyvbéli jelenet egy emlék volt-e.” Vagy: „…az én könyveimben nincs bevezető vagy összefoglaló, amely meghatározza a vita feltételeit, és keretbe foglalja a recepciót. Nekem legjobb esetben is csak egy fülszöveg jut, ami a nagy igyekezetben, hogy valami érdeklődést keltsen, végül gyakran lesz nyelvtanilag helytelen.” 

Kép forrása

Végtelen tépelődés 

Azonban ahogy a tényleg ígéretesen induló történet előrehalad, kissé lelassul, le is ül, sőt helyenként egyenesen zavaróan affektálós lesz; különösen igaz ez azokra az oldalakra, ahol a narrátor arról értekezik, mennyire megviseli őt mint írót az a szinte felfoghatatlan ünneplés, amelyben része kell hogy legyen neki, igen nagy bánatára; a hosszú, eredménnyel nem járó tépelődések leírása sem segíti az olvasói katarzis elmélyülését – és hiába rántja össze a végére ismét feszesre a sztorit a szerző, a közepe lerángatja; a köszönetnyilvánításokban nagy öröm lett volna látni, hogy megköszöni a szerkesztőjének, amiért a könyve egyharmadát kihúzta – de hát nem. 

Kép forrása

Nagyregény, de talán kisregény is lehetett volna…

Mindezzel együtt persze ez egy igazi, klasszikus nagyregény Az évforduló, finom ki nem mondásokkal, lassan felsejlő és felfeslő titkokkal, és olyan csavarral a végén, hogy az ember fejét leviszi. Meg hát ilyen mondatokkal: „A matrac túl kemény volt, a párna meg túl puha, tollpárna, úgy körbefogta az arcomat, mintha meg akarna fojtani.” Vagy: „Az ablakunk épp tengerszint fölött volt, és ahogyan hánykolódtunk, először az eget láttam, csak aztán az óceánt – a hajóablak olyan volt, mint egy sérült szem, amivel újra meg újra egy alvór zavaros vize fölé hajol valaki. Aztán felegyenesedik, hogy pislogjon.” 

Egyszóval nem bánja meg az ember az olvasást: a finom párkapcsolatidinamika-rajz igen erős (különösen a végecsavar viszonylatában), a megállapítások az irodalom természetéről, az írás működéséről egytől egyig ülnek és elgondolkodtatnak, és összességében erős az egész könyv. Nem tudom, jobban működne-e kisregényként, és ezt nem is fogjuk soha megtudni, de ne sajnáljuk tőle a szemet: olvassuk! 

Stephanie Bishop: Az évforduló. Fordította: Morcsányi Júlia. Magvető Kiadó, Budapest, 2024.