Virginie Despentes nagyívű regényéről, a Vernon Subutexről lelkesen írtam korábban, miután lelkesen végigolvastam a háromkötetes, grandiózus művet, és korábbi műveit is olvastam, az első regényéből készült filmet is láttam, így aztán érthető izgalommal vettem kézbe új regényét, a meghökkentő című Kedves idiótát. És – eleinte legalábbis – nem csalatkoztam. 

Kép forrása

Mi a baj a sztorival? 

A könyv fülszövege szerint „Oscar, a sikeres krimiíró a saját bőrén tapasztalja meg, mit jelent a cancel culture. Egykori sajtósa, Zoé a radikális feminista blogján megírja, hogyan zaklatta a férfi hónapokig, miközben együtt dolgoztak. Amikor Oscar megjegyzéseket tesz egy színésznő, Rebecca Latte külsejére az Instagramon, Rebecca felháborodott üzenetben reagál. Az író és a színésznő levelezni kezdenek egymással, és egyre bensőségesebbé váló beszélgetéseikből két magányos, függőséggel küzdő ember alakja rajzolódik ki. Leveleikben olyan fontos témákat érintenek, mint az öregedés, a társadalmi elvásárok vagy épp a művészvilág szexizmusa és erőszakossága.” 

Virginie Despentes („a francia irodalom punk provokátora”) olyan elragadóan, olyan szabadszájúan és a társadalmi konszenzus eredményeként működő minden közös nevezőre olyan hetyke fittyet hányással tud írni, hogy az ember sokáig – körülbelül a könyv feléig – nem is veszi észre, mi a baja a sztorival; olvastatja magát (nyilván ehhez a különleges formátum – levélregény, amely egy személyes napló lendületével nyílik meg intimitásilag – is nagyban hozzájárul), sodor a sztori, az olvasó nem tudja letenni. 

Kép forrása

Amikor elmegy a kedvünk a sztoritól

De valamikor a könyv közepe táján a „történet” leül kicsit; a két öregedő szereplő pedig elkezd végeérhetetlenül nyavalyogni arról, hogyan próbálnak meg leszokni a drogokról, alkoholról, mindenféléről… ami persze lehetne nagyon izgalmas (gondoljunk csak arra, mint tudja ezt a témát megírni Irvine Welsh), csak hát nem az. És akkor még egy levél, és még egy levél, és megint még néhány tucat levél arról, mint küzd, hogy küzd egyik vagy a másik, anonim drogfüggők, anonim alkoholisták, démonokkal való küzdelem (csak feltételezem, hogy a szerző a saját harcait és vívódásait írja), a sztori egy helyben vesztegel, pedig az alkotóban lakó profi igyekszik nagyon, beveti például a Covid-lezárások életre gyakorolt hatását is témaként, meg persze az apa–lánya kapcsolatot, ami finoman szólva sem mentes a konfliktusoktól, de sokáig nem tudja megmenteni a történetet. 

És itt az is eszébe jut az olvasónak, hogy ugyancsak hiteltelen és hihetetlen az, hogy egy metoo-kampány által üldözött írónak nincs jobb dolga, mint egészen alpári módon sértegetni egy random színésznőt nyilvánosan (pedig ugye ez az egész történet kiindulópontja…), amire a színésznő sem hitelesen reagál, mert levelezésbe kezd ezzel a csávóval, és pár oldallal később azok a testi „fogyatékosságai”, amelyek miatt az író sértegette őt, eltűnnek, és onnan kezdve dívaként van jelen a levelezésben (persze, néha kitér öregedésre, elhízásra, miegymás, de persze hetykén, önérzetesen stb.), ráadásul pár hét elteltével olyan intim és finom hangú szeretet szól a levelekből, amire egy sértett nő biztosan soha nem venné rá magát, legyen bármekkora punk. És akkor valahogy elmegy az ember kedve a sztoritól. Az olvasástól nem, mert remekül megírt szöveg, de a sztoritól mindenképp, mert a sztori szétesik, és egy harcos mozgalmárszerző mindenféle témát érintő deklarációja lesz a regény, afféle programbeszéd-hegyek – mindenki egyazon hőfokon szónokol a társadalom kérdéseiről, és míg például a Vernon Subutexben ez nagyszerű egyensúlyban volt a fordulatos történettel, itt nincs. És hiába húzza össze a szálakat a könyv végére a szerző, és hiába feszesíti meg kellőképpen a történetet, szolgáltat szép zárlatot és lírai megoldást, elhalkulást, ez az érzet nem múlik. 

Kép forrása

Pedig de jó lehetett volna

Pedig a könyv elején mindent tud, már az, ahogy nő létére tökéletesen belehelyezkedik egy férfi logikájába, világlátásába, elképesztő; csodás a könyv humora is, állandó és elevenen lüktető érdeklődése a világ dolgai iránt – hosszan tudnám sorolni a szöveg erényeit. Kár, hogy aztán programbeszéddé silányul, bár biztos vagyok benne, hogy sokan éppen emiatt olvassák, hiszen a könyv a progresszív gondolkodás és szellemes önvád szépen csokorba gyűjtött foglalata (és képzavara, bocs), engem ez a rész viszont nem győzött meg. De ki vagyok én, még csak egy francia népi sarjadék sem, pedig milyen jól meg lettem itten provokálva az író által. 

De félre a savanyú tréfát: a könyvet mindenképpen olvasni kell, kinek ezért, kinek meg azért, aztán hátralépni, és a teljes életművet egyben megszemlélni: értékei vitathatatlanok. 

Virginie Despentes: Kedves idióta. Fordította: Kiss Kornélia. Magvető Kiadó, Budapest, 2024.